A csata után egy boldognak és gondtalannak ígérkező nyár válik mégis kissé szomorkássá Hermione számára, amikor kapcsolata tönkremegy Ronnal. Magányosan töltött pillanataiban azonban nem várt társaságra talál George személyében, akivel meglepően könnyedén megtalálják a közös hangot veszteségeik kapcsán, és barátságuk éppen elmélyülni látszik, amikor egy baleset következtében érdekes dolgot fedeznek fel a bájitalokkal kapcsolatban. Ettől a pillanattól kezdve munkatársak is lesznek, akik együtt próbálják kikísérletezni a mágia tudományának egy új csodáját. És mit is jelent ez tulajdonképpen? Rengeteg együtt töltött időt, sok-sok lehetőséget a beszélgetésre, milliónyi lopott érintést és egy Arany Fokozatú Merlin díj jelölést…
Kulcsok:
George Weasley, Abszol út, Merlin díj, tűz, alvajárás /titkos/
Korhatár: nincs
Kategória: humor, általános, /romantikus :)/
Jogok: J. K. Rowlingot illetik meg.
Figyelmeztetés: Megpróbáltam elkerülni az OOC karaktereket, de hellyel-közzel véletlenül mégis előfordulhat ilyesmi.
Korhatár: nincs
Kategória: humor, általános, /romantikus :)/
Jogok: J. K. Rowlingot illetik meg.
Figyelmeztetés: Megpróbáltam elkerülni az OOC karaktereket, de hellyel-közzel véletlenül mégis előfordulhat ilyesmi.
ARANY DUÓ
Hermione
egyedül ült kint az újjáépített Weasley-ház udvarában egy padon. Az erős nyári
napfénytől menekülve egy terebélyes fa lombja alá húzódott menedékbe.
Elmerengve, mélyen a gondolataiba süppedve nézett a távolba, ahol barátai
csupán méretesebb röpködő bogaraknak látszódtak, ahogy szokásukhoz híven délelőtti
kviddics edzésüket tartották. Egyedül George nem csatlakozott még hozzájuk a
fiatalok közül, hiszen ikertestvére halála után már nem vonzotta annyira a
terelői poszt, de igazából bármely másik sem. A lány viszont még ilyen távolból
is jól ki tudta venni a többiek alakját, hiszen nem csupán a külsőjüket, de a
mozgásukat is jól ismerte, így Ronét is, aki fontossága teljes tudatában
repkedett a rögtönzötten összetákolt három karika előtt. Hermione gyomra még
most is enyhén összeugrott, valahányszor ránézett a fiúra, akinek a haja olyan
vörösen izzott a napfényben, hogy szinte azt a hatást keltette, mintha lángolna
a feje. Bár be kellett ismerni, hogy hosszan lobogó fürtjeivel ezt az effektet
Ginny produkálta a legtökéletesebben.
A
győztes csata után megegyeztek, hogy a nyarat Harry, Hermione, Luna és Neville
is a Weasley családnál töltik, sőt még Bill és Fleur is eljöttek látogatóba egy
hónapra. Ezt az időszakot a szórakozásra és tervezgetésre szánták, hogy egymást
is segítve el tudják dönteni, ki merre induljon a következő iskolaév
kezdetétől. Persze Hermione azonnal és megkérdőjelezhetetlenül biztosan tudta,
hogy ő vissza fog térni a Roxfortba, hogy befejezze a tanulmányait, és letegye
a RAVASZ vizsgákat. Számára nem volt kérdés, hogy minél tovább az iskolai
rendszerben szeretne maradni, és annyi tudást magába szívni, amennyit csak
emberileg lehetséges, ehhez pedig a legmegfelelőbbnek azt találta, ha befejezi félbehagyott
iskoláját, és egyetemre megy. Mint az Arany Trió egyik tagja, neki is jutott
bőven a rivaldafényből, és az anyagi támogatásból a háborút követően, így nem
kellett azon aggódnia, hogy miből fogja finanszírozni további tanulmányait, és
minden egyéb ezzel járó költséget. Túlságosan szép, túlságosan megnyugtató és
túlságosan is boldog lett volna mindennek tudatában ez a nyár. Hát persze, hogy
közbe kellett jönnie valaminek!
Egészen
pontosan valamiknek: sok-sok veszekedésnek, naphosszakon át vívott értelmetlen
vitáknak, duzzogásoknak, sértődéseknek, és természetesen az ezeket követő
szakításnak Ronnal. Hermione tudta, hogy nem voltak igazán szerelmesek, és
talán pont ez fájt neki a legjobban. Az olyannyira ígéretesen hevesnek tűnő
érzelmekről hamar kiderült, hogy csupán egy fellángolásra voltak elegendők, és
ettől egészen megkopott számára a szépségük. Annyira szerette volna, hogy
másképp legyen, annyira szívesen hazudott volna nem csupán a világnak, de
önmagának is, végül azonban be kellett látnia, hogy a dolgok nem mehetnek így
tovább. A szedett-vedett kapcsolat idővel mindkettejük számára több fájdalommal
járt, mint örömmel, és az eszével a lány is tudta jól, hogy a legjobb döntést
hozták, amit csak lehetett, mégis maradt némi rossz érzése az esetet követően.
Hiába egyeztek meg abban, hogy barátok maradnak, valamiféle láthatatlan fal
ennek ellenére is épült közéjük, és Hermionénak borzasztóan kínzó volt a
gondolat, hogy elveszíthet egy számára ennyire fontos embert. Elvégre
végigjárták együtt az országot horcruxok után kutatva, és végigharcolták egymás
mellett a háborút. Több volt ez, mint barátság, mert egy olyan bajtársiassági
kötelék színezte, amitől szinte nélkülözhetetlenné vált. Éppen úgy, mint
Harryvel is.
A
szakítás utáni első keserűségében Hermione arra készült, hogy elhagyja a
Weasley-házat, annak ellenére, hogy Ron biztosította felőle, hogy számára nem
jelent problémát a maradása. Mégis ott tartott már, hogy el akart indulni Mrs.
Weasleyhez, hogy megköszönje a vendéglátást, és búcsút mondjon, mikor Ginny
bevetette magát, és sikerrel lebeszélte a tervéről. A vörös hajú lány ekkor azt
is elmondta neki, hogy bár nagyon örült volna, ha ő és a bátyja boldogok lettek
volna együtt, de ettől még a szíve mélyén érezte, hogy valójában nem illenek
egymáshoz.
–
Anya is csak azért szomorú, mert a fia elszalasztott egy ilyen csodálatos lányt,
de nem tudna haragudni rád – tette hozzá Ginny biztató mosollyal az arcán, és
Hermione végül engedett a hosszas rábeszélésnek, és barátai között maradt a
nyár további részére. Mindannyian megpróbálták nagyon diszkréten és
természetesen kezelni a helyzetet, ami összességében meglepő módon nem is ment
annyira nehezen. Érdeklődési körüknek megfelelően pedig Ronnal annyira könnyen
el tudták kerülni egymást, hogy Hermione már-már azon csodálkozott, hogy
korábban hogyan találták meg az időt, amit kettesben tudtak tölteni.
–
Csak nem a tökfej öcsém jár a fejedben? – Hermione zavartan pislogva tekintett
oldalra, ahogy a hirtelen kérdés kizökkentette addigi merengéséből. George állt
a pad mellett, zsebre dugott kézzel, és halványan mosolyogva fürkészte az
arcát. Vörös hajának néhány tincsét a homlokára és szemébe fújta a lágyan
köröző szellő. A napfény erősségétől az árnyék szélén állva is kénytelen volt
hunyorogni egy kicsit.
–
Nem, nem, én csak… – kezdett magyarázkodni a lány, de zavartságán érezhető
volt, hogy nehezen talál vissza a jelenbe a korábbi gondolatok fogságából. –
Csak egy kicsit elgondolkodtam – sóhajtotta végül, majd fáradtan nekidőlt a pad
támlájának, visszafordulva az erős jóindulattal kviddicspályának titulálható
mező felé.
–
Kicsit? – húzta fel a szemöldökét a fiút. – Öt perce itt állok melletted,
egyszer még meg is szólítottalak.
–
Komolyan? – nézett fel ismét Hermione, és látszott, amint zavarában enyhe pír
színezte egyébként az évszakhoz képest indokolatlanul sápadt arcát. George nem
válaszolt, de tett egy lépést előre, és jelentőségteljes pillantást vetett a
lány mellett heverő vaskos könyvre, mely a Rúnaismeret
haladóknak címet viselte. A hetedik tanévben használatba kerülő kötet volt,
de Hermione, mint mindig, most is szeretett volna jól felkészülten
visszaérkezni az iskolába.
–
Most már mindent értek – jelentette ki színpadias együttérzéssel a fiú,
miközben még egyet lépett előre, majd felemelte a könyvet, és leült a helyére.
– Ez mellett akkor sem kellett volna csodálkoznom, ha sírva talállak – mondta
meglepően komoly arccal, a nyomatékosítás végett kissé meglóbálva a könyvet.
Hermione elnyomott egy apró kis mosolyt, mivel ismerte már elég jól George-ot
ahhoz, hogy tudja, milyen első rangú színészi teljesítmény műve a vonásain
kiütköző ünnepélyesség.
–
Nem mindenkinek okoz fájdalmat a tanulás – húzta fel az orrát szintén kicsit
játékosan Hermione, és örült, hogy számára ismerős, és egyáltalán nem
kellemetlen mederbe terelődött a beszélgetés.
–
De igen, mindenkinek az – állapította meg tényszerűen George. – Te vagy az, aki
valamilyen elfajzott génkészlettel születtél, Zseni – ugratta vigyorogva a
lányt. Nyugalmukat, és a fiúnak köszönhetően egyre oldódó hangulatot hangos
kiáltás zavarta meg, ami jól beazonosíthatóan Ronhoz tartozott. Minden bizonnyal
egy általa különösen trükkösnek tartott dobást sikerült elképesztően bravúrosan
hárítania, és ebből fakadó örömét muszáj volt megosztania a világgal. Hermione
hirtelen odakapta a fejét, de szinte azonnal le is sütötte a szemét, és ez
feltűnt George-nak, aki meglepően barátságos, már majdnem együtt érző
tekintettel figyelte.
–
Már most több agysejted működését pazaroltad rá, mint amennyi neki összesen van
– próbálta elnéző mosollyal az arcán elviccelni, amin kínjában a lány is
felnevetett egy pillanatra, de a jókedv hamar csak szomorkás mosollyá
szelídült, miközben kissé hitetlenül ingatta a fejét.
–
Nem kell viccet csinálnod az öcsédből, csak hogy jobban érezzem magam.
–
Ne nézz már ennyire önzetlennek! Én is sokkal jobban érzem magam tőle – felelte
önelégült vigyorral George, de Hermione csüggedt, csak pillanatokra felderülő
arcát látva kicsit zavartan megköszörülte a torkát. – Megbántad? – kérdezte
végül. A hangszínben megjelenő valódi komolyságtól a lány annyira meglepődött,
hogy elkerekedő szemmel kapta fel a fejét.
–
Mit? A szakítást? – kérdezett vissza kicsit esetlenül, de valójában megerősítés
nélkül is tudta, hogy pontosan erről volt szó. Nagyot sóhajtott, és szentelt
egy pár percet arra, hogy tényleg megfontolja a választ, ha már egyszer egy
George-tól ennyire szokatlanul jelentőségteljes kérdést kapott. – Nem –
jelentette ki végül halkan, de szinte meglepő határozottsággal. – Úgy értem –
kezdett egyből magyarázkodni, mert nem szeretett volna ridegnek tűnni az első,
kicsit nyers válasza után –, én nagyon szerettem volna, hogy ez a kapcsolat
működjön Ronnal, de be kellett látnunk, hogy nem ment.
–
Előfordul az ilyesmi – nyugtázta George egyszerűen. Úgy tűnt, leginkább csak
azért mondott valamit, hogy biztosítsa a lányt a figyelméről, de tényleges
hozzáfűznivalója nem volt ehhez a témához. Hermione viszont őszintén nagyra
értékelte az igyekezetét, és be kellett ismernie önmagának, hogy jólesett neki
a fiú tapintatossága.
–
Azt hiszem, végül a lehető legjobb utat választottuk. Nem igazán születhetett
volna a szakításnál jobb döntés, ezt nagyon jól tudom az eszemmel. – A barna
hajú lány egészen belemelegedett a beszédbe. Sokszor félt attól, hogy untatná
Ginnyt azzal, ha megint elmondaná Ronnal kapcsolatos érzéseit, ezért magában
tartotta őket, így most egészen megdöbbentően jó érzéssel töltötte el, hogy
újra szavakba önthette a gondolatait. Olyan volt ez, mint egy utolsó biztosíték
önmagának azzal kapcsolatban, hogy jól döntött. – Tudom, hogy így van rendben,
csak éppen tudni és átérezni, az két teljesen különböző dolog. – A hangja
kicsit elcsendesedett, és egy lemondó sóhajjal zárta az egész monológot,
miközben lefelé pillantva a nadrágja varrásából kilógó cérnaszállal babrált.
–
Ezt nagyon jól ismerem, bár egészen más dolog kapcsán – jelentette ki George
szomorú komolysággal, és ez a tőle egészen furcsa hangszín arra késztette
Hermionét, hogy felemelje a fejét, és ránézzen a fiúra, aki félig felé fordulva
a pad támlájára támasztotta könyökét, de tekintete a távolba meredt, a
kviddicsezők csapatát pásztázva. – Én is mindig azt mondogatom magamnak, hogy
Fred már egy sokkal-sokkal jobb helyen van, mint mi, és igyekszem el is hinni
mindezt. Tudom, hogy egy jó és fontos ügy érdekében kellett meghalnia, csak
éppen tudni és átérezni, az két teljesen különböző dolog – fejezte be a
gondolatot idézve a lány korábbi szavait. Érdekes kicsengése volt annak, amit
mondott. Egyszerű szavakba öntötte az igazságot, semmi nagyzolás. Nem próbálta
sajnáltatni magát, látszott rajta, hogy Hermionéhoz hasonlóan neki is szimplán
csak jó érzést jelentett, hogy kimondhatja valakinek az őt nyomasztó
gondolatokat.
–
Jaj, George! – szakadt ki a lányból, és a szája elé kapta a kezét. Egészen
tanácstalan lett, hogy mit is felelhetne erre. – Annyira sajnálom – mondta
végül kicsit esetlenül. Lassan kezdte elszégyellni magát, amiért a saját,
emellett egészen eltörpülni látszó problémájába ilyen nevetségesen sok időt és
energiát fektetett.
–
Nem akartam kisebbíteni a gondjaidat, normális, hogy minden embernek a saját
problémája a legnagyobb – tette hozzá a fiú, mintha olvasott volna a
gondolataiban.
Hermione
szeme egészen elkerekedett a döbbenettől, és annyira megütközött a kijelentés
hallatán, hogy hirtelen csak egy bólintással tudott válaszolni. Most tényleg
a mindig elképesztően bolondos, és mindenből viccet csináló George-dzsal
beszélgetett volna? Mikor lett ez a fiú ennyire komoly? Önkéntelenül is eszébe
jutott, hogy talán Fred halála okozta ezt a változást. Eléggé élénken élt még
az emlékezetében a kép, amikor végigsétált a nagytermen, ahova a csata után a
hallottaikat gyűjtötték, és meglátta George-ot, ahogy az ikertestvére holtteste
fölött zokogott. Igen, ezek után egyáltalán nem tűnt valószínűtlennek, hogy
történtek bizonyos változások a fiú jellemében. Másrészről pedig Hermione azt
is elképzelhetőnek tartotta, hogy eddig egyszerűen csak Fred volt az, akivel
meg tudta beszélni komolyan is a dolgokat, így a többieknek már csak a
szórakoztató oldala jutott, de most, hogy őt elvesztette, talán George-nak sem
volt igazán kivel elbeszélgetnie egy kicsit nyugodtabban, állandó viccelődéstől
mentesen.
Néhány
percig eléggé nyomasztó csend telepedett rájuk, de végül a kviddics edzést
figyelve, annak kapcsán lassan újra felvették a beszélgetés fonalát. Bár nem
túl vidám, de kellemes, nyugodt társalgást folytattak, és Hermione kezdte egyre
jobban érezni magát, és egyre felszabadultabb lenni.
–
George, drágám, baglyod érkezett! – Mrs. Weasley dallamos, szinte mindig
derűsnek hangzó kiáltása szakította végül félbe az egészen hosszúra nyúlt
beszélgetést. A fiú egy félmosollyal megtoldott, bocsánatkérő pillantást vetett
Hermionéra, majd felállt a padról, és a ház felé vette az irányt. A lány
hosszan figyelte még távoldó alakját. Magas termetét, széles vállát – soha
korábban nem figyelte még hasonló szemmel. A Griffendél háznak, Ronnak,
Dumbledore Seregének, majd a Rendnek köszönhetően a Weasley ikrek valahogy
mindig ott voltak a közelében, de soha nem figyelt rájuk száz százalékosan,
vagy ismerte meg őket közelebbről, ami most valahogy mulasztásnak tűnt a
részéről.
*
A
délelőtti edzésben alaposan elfáradt és kiéhezett fiatalok gyakorlatilag
rávetették magukat az ebédlőasztalra, és elképesztő tempóban kezdték pusztítani
a rengeteg mennyiségű ételt, amit Mrs. Weasley feltornyozott eléjük. Hangosan,
egymás szavába vágva tárgyalták ki aznapi kviddiccsel kapcsolatos élményeiket,
amiről áttértek a sportágról felröppenő hírekre, melyet az újságokban olvastak.
Mr. és Mrs. Weasley csendes nyugalommal társalogtak valami egészen másról az
asztal egyik végén. A mindig is nagy család mellett ők tökéletesen hozzá voltak
szokva a hasonló hangoskodáshoz, így a legkevésbé sem zavartatták magukat.
Hermione
nagyjából már az első tíz percben elveszítette a beszélgetés fonalát, amit alig
lemaradva követett az egyébként sem túlzottan nagy érdeklődése a témával
kapcsolatban. Csendesen üldögélt, és komótos tempóban fogyasztotta a
többiekénél lényegesen kisebb adagját. Sosem volt kimondottan torkos, az utóbbi
időben pedig még a szokásosnál is kevesebb ételt kívánt. Jobb dolga nem lévén,
némán szemlélődött, aprólékosan megfigyelve az asztalnál ülő társaságot. Az
elmúlt néhány hét alatt kialakult egy érdekes ülésrend, amihez valamilyen okból
kifolyólag íratlan szabályként is tartották magukat. Hermione persze eredetileg
Ron mellett foglalt helyet, de a fiú a szakítás után cserélt a húgával, hogy ez
által is csökkentse a kínos helyzetek kialakulásának lehetőségét. A lány másik
oldalán Fleur ült, szemben vele pedig George. Hermione magában meg is
mosolyogta a tényt, hogy ennyi hét után ez pont azon a napon ilyen élénken tűnt
fel neki.
Evés
közben többször lopva a fiúra pillantott, aki szintén szokatlanul csendesen
üldögélt. Kicsit zavarba is jött saját gondolataitól, illetve attól a hirtelen
rátörő vágytól, hogy George társaságát keresse. El kellett ismernie, hogy
kedvelte a vicceit, mindig sikerült megnevettetnie őt velük, és most, hogy
meglátta a komoly oldalát is, kifejezetten érdekessé vált a számára. Végül is
nem volt ebben semmi rendkívüli. Ezer éve ismerték egymást, mindig barátok
voltak, és most alkalmuk nyílt rá, hogy elmélyítsék ezt a barátságot. Miért ne
élnének vele? Hermione reménykedett benne, hogy el tudják kapni egymás
pillantását, és beszélgetésbe kezdhetnek, ha már egyszer ennyire kiestek a
többiek által éppen kitárgyalt témából, de George valahogy kissé
gondterheltnek, és ettől elmélázottnak tűnt, így szótlan maradt az étkezés
végéig.
Délután
mindenki szétszéledt, hogy a saját dolgával foglalkozzon. Itt-ott kisebb
csoportokba összeverődtek, és közös tevékenységekbe kezdtek a ház körül.
Hermione segített Ginnynek a fal tövébe ültetett virágágyások gyomlálásában,
amivel nagyon el is szaladt az idejük, elvégre a mágikus növényeket megtámadó
mágikus gazok sokkal makacsabbak voltak, mint az egyszerű mugli kertekben
megjelenő gyomok. Ennek ellenére élvezték a kinti munkát, sokat nevettek és
viccelődtek közben. A nap már lemenőben volt, amikor beléptek a házba, és
egyből a mosogató felé vették az irányt, hogy eltávolítsák a kezükre és körmük
alá tapadt földet.
–
Sziasztok! – lépett mögéjük Harry, mikor Ginny éppen elzárta a csapot. – Van
kedvetek sétálni egyet az erdő felé? A domb tetejéről állítólag igazán látványos
a naplemente. Bill és Fleur is jönnek!
–
Persze, remek ötlet! – lépett közelebb a fiúhoz a barátnője.
–
Én azt hiszem, most kihagyom, eléggé elfáradtam délután – próbált kibújni az
igen romantikusnak hangzó program alól Hermione, aki bár nagyra értékelte, hogy
barátai őt is elhívták, de nem tudta leküzdeni azt az érzést, hogy csak egy
felesleges harmadik lenne. Vagyis jelen esetben felesleges ötödik, de a
kínosság szempontjából ez nem számított túl sokat.
–
Biztos maradsz inkább? – kérdezett vissza Harry, kicsit nyugtalanul
fészkelődve. Néha úgy tűnt, mintha ő sokkal nehezebben birkózna meg a kialakult
helyzettel, mint két legjobb barátja.
–
Igen, de ti menjetek csak! – mosolyodott el bátorítóan Hermione, majd elköszönt
a párocskától, akik a hátsó ajtó felé vették az irányt.
A
lány nagyot sóhajtva megindult a nappaliba azzal a szándékkal, hogy
begömbölyödjön az egyik fotelba egy jó könyv társaságában, de ez az ötlet hamar
meghiúsult. Tulajdonképpen először egészen megörült, amikor megpillantotta a kanapén
magányosan üldögélő George-ot. A fiú egy többszörösen összehajtott pergament
tartott a kezében, amiről nem volt nehéz kitalálni, hogy egy levél lehetett, és
úgy tűnt, sokadik alkalommal futja végig a sorokat. Talán máris tudta az
egészet kívülről. Összevonta a szemöldökét, és ráncba szaladt a homloka
miközben gondolkodott. Hermione nem szívesen zavarta meg, de nem tudhatta
biztosan, hogy George észrevette-e őt, így még kínosabbnak érezte volna, ha
némán eloldalog.
–
Rossz hírek? – kérdezett rá aggodalmas hangon.
–
Ahogy vesszük – felelte titokzatosan a fiú, és halványan elmosolyodott,
miközben felnézett rá a papírból. Hermione kérdőn felvonta a szemöldökét, és
alig szakította meg a szemkontaktust, miközben megkerülte a fotelt, és
letelepedett George-dzsal szemben. – Kaptam ma egy levelet arról, hogy ha nem
nyitom ki újra az Abszol úton a boltot, akkor fel fogják mondani a bérletemet,
és kiadják másnak az üzlethelyiséget – jelentette ki szinte fásultan, és
egyfajta illusztrációként felemelte a kezében tartott pergamenlapot.
–
Hogyan lehetne ez jó hír? – húzta össze a szemét Hermione, akinek még a
korábban adott „ahogy vesszük” válasz járt a fejében, ami erősen arra utalt,
hogy ez akár valami kellemes dolog is lehet.
–
Rávesz arra, hogy tovább lépjek – mondta ki kerek perec George. Jobban
belegondolva nagyon is jellemző volt rá, hogy nem köntörfalazott, egyszerűen és
nyíltan fogalmazta meg a gondolatait, csupán az volt furcsa, hogy ennyire
komoly témáról folytatott társalgást éppen Hermionéval. Ez egyértelműen utalt
arra, hogy ő is rokonszenvezik, és szívesen folytat beszélgetést vele, ami
kellemes bár kicsit meglepetésszerű volt a lány számára.
–
Hogy érted a továbblépést? – kíváncsiskodott a fiatal boszorkány. – Valami
mással szeretnél foglalkozni?
–
Nem – ingatta a fejét egy féloldalas kis mosoly kíséretében George. – Inkább
arra értem, hogy elveszítettem Fredet. Most egyedül kell folytatnom az üzletet,
és ennek a gondolatához próbáltam hozzászokni eddig. Ez viszont most – lengette
meg ismét a levelet – hozzásegít ahhoz, hogy tényleg rászánjam magam erre az
egészre – sóhajtott egyet. Az első határozottsághoz képest mostanra már
lényegesen bizonytalanabbul csengett a hangja. Mindazonáltal a szemében látni
lehetett az elszántságot. Úgy tűnt, tényleg felkészült rá, hogy visszatérjen az
Abszol útra, és kinyissa a boltot.
–
Innen nézve végül is, tényleg nem is tűnik ez annyira rossznak – próbálkozott
egy bátorító mosollyal Hermione. Tagadhatatlan volt, hogy néha nagyon is
eltúlzottnak érezte a Weasley Varázsvicc termékeket, de összességében a boltnak
megvolt a maga hangulata és jelentősége, ezt mindenképpen el kellett ismernie.
Az ikrek termékei a legnehezebb időkben is mosolyt tudtak csalni az emberek
arcára, és ez talán mindennél fontosabb volt akkoriban.
–
Rengeteg munka lesz az üzlettel. Nem tudom, miből maradt raktáron, és mit kell
előállítani, meg persze nem ártana piacra dobni új ötleteket is, úgyhogy muszáj
lesz feltölteni a labort is egy csomó hozzávalóval – töprengett George. Inkább
csak saját magának összegezte a teendőit, mintha ettől jobban átlátta volna,
hogy mi is vár rá pontosan. A gyakorlati kérdések pedig el is terelték a
figyelmét a még mindig többnyire fájdalmas érzelmi oldalról.
Ahogy
az ötletek kerültek szóba, és Hermione látta, hogy George mennyire felélénkül,
őt is elkapta a lelkesedés, és szinte észre sem vették, mikor röpült el az idő,
érkeztek vissza a többiek, és hívták őket vacsorához.
*
Másnap,
az elhatározásához híven, George még korán reggel, mikor jóformán a házból még
senki sem volt ébren, elindult az Abszol út 93-as szám alatt berendezett
üzletébe. A Hermionéval folytatott előző esti beszélgetés után egészen elkapta
a lelkesedés, és buzgott benne a tettvágy, így hamar kivetette az ágy, és ha
már úgyis ébren volt, akkor úgy döntött, hogy neki is ugrik a feladatoknak.
Tudta, hogy rengeteg munka vár rá, és minél hamarabb túl akart lenni a
leltárazás részén a dolognak, hiszen véleménye szerint ez volt a legkevésbé
izgalmas elfoglaltság, ami egy bolt vezetéséhez tartozott. Még jóval a háború
előtt be kellett zárniuk az üzletet, viszont annyiból szerencséjük volt, hogy
támadások nem érték, így a helyiség teljesen épen maradt. Azóta azonban néhány
doboznyi termék szavatossága már biztosan lejárt, és ki tudja, miből mennyi
maradt egyáltalán.
A
tevékenykedés, pakolás, számolás teljesen lekötötte George figyelmét, és
meglepően felélénkült tőle. Néhány napja teljesen elment a leltárazással és
bevásárlással, de ettől csak még jobban várta, és még nagyobb örömmel vágott
bele az alkotásba, melyet az üzlethelyiség padlásán berendezett kis laborban
végzett. Bájitalfőzéstől kezdve a különböző bűbájok végrehajtásán át, a
különféle anyagok összedolgozásáig mindenre alkalmas volt ez a szoba. Korábban
Freddel együtt is ezen a helyen végezték az új termékekkel kapcsolatos
munkákat, és a régiek sokszorosítását is.
Tulajdonképpen
sokkal kevesebb fájdalommal, és sokkal több örömmel járt újra dolgozni, mint
ahogy azt George előre elképzelte. Az egyetlen dolog, amit kicsit sajnált, és
ami bántotta, hogy kénytelen volt a munkát magányosan végezni. Nem is annyira a
tényleges segítség, mint a társaság hiányzott neki. Nem volt az a fajta ember,
aki túl hosszan tudott elvonultan élni. Mindig szerette a nyüzsgést maga körül,
és ilyen szempontból semmit sem változott. Persze szüksége volt némi időre,
amíg feldolgozta a háború eseményeit, és életének ebben a szakaszában többször
volt egyedül, azonban ez természetéből fakadóan sem tarthatott örökké.
Ahogy
a már régen is árusított termékek előállításán és sokszorosításán dolgozott,
egyre jobban kezdte érezni a zsongást a vérében, és az izgatott várakozást,
hogy ismét kinyithassa a boltot, és az megteljen emberekkel, főként
gyerekekkel, akik csillogó szemmel csodálkoznak rá mindenre, és a legapróbb
poénokat is értékelik, amiket a termékek nyújthatnak számukra. Most még nem
akart új dolgokkal kísérletezni. Előbb szerette volna feltölteni az üzletet, és
újra megnyitni, hogy az ismét elkezdhessen felpörögni. Új ötleteit csak
vázlatosan lekörmölte egy kis jegyzetfüzetbe. Bőven lesz még ideje rá később,
hogy azokkal foglalkozzon. Elvégre ez volt a munkája, és akármi történt is, nem
tagadhatta le, hogy imádta csinálni.
A
nap közben egyedül töltött órák hatására azonban estére, mire hazatért,
iszonyúan kiéhezett az emberi társaságra, és egyre hangosabban vett részt a
baráti körben, gyakran magára vállalva a szórakoztató figura szerepét. Mikor
pedig este a legtöbben már elmentek aludni, akkor Hermione azért párszor lent
maradt vele a nappaliban, és még hosszan beszélgettek a legkülönfélébb
dolgokról. Furcsa érzés volt számukra, hogy ennyire megtalálták a közös hangot
pont ők ketten, de úgy tűnt, a legkevesebb erőfeszítést sem kell tenniük, hogy
elmélyüljön a barátságuk, az egész csak úgy jött magától, és elsodorta őket.
Hermione alapvetően komoly lány volt, aki hajlamos volt arra, hogy magasra
tegye a lécet, túlhajtsa magát, és ettől a kimerültségtől letört legyen. George
pedig szerette, hogy meg tudta nevettetni az embereket, így szívesen foglalta
el magát azzal, hogy Hermionét ugratta. A lány persze a Harryvel és Ronnal
töltött évek alatt rengeteget változott, és szigorú magatartása sokat lazult,
ami imponáló volt George számára. Biztos volt benne, hogy ha még mindig
ugyanolyanok lettek volna, mint amikor először találkoztak, akkor nem tudták
volna ennyire jól megérteni egymást, de az évek alatt az elveik közötti
szakadék valahogy mindig szűkült, és ennek köszönhetően mostanra átugorhatóvá
vált. Akadtak nézeteltéréseik bizonyos dolgokkal kapcsolatban, de ahelyett,
hogy ez veszekedésbe torkollott volna, inkább egészen izgalmas véleménycsere
alakult ki belőle, amit tulajdonképpen mindketten élveztek.
Hermione
sokszor érdeklődött az üzlettel és a termékekkel kapcsolatban. George ugyan
tisztában volt vele, hogy a lány nem volt éppen a legnagyobb rajongójuk, és
bizonyos poénok miatt rendszeresen kifejezte a rosszallását, ugyanakkor
értékelte ezt a fajta őszinteséget, és a figyelmességet is, amit az állandó
érdeklődéssel tanúsított.
–
Ha minden jól megy, már csak két nap, és újra ki tudok nyitni! – újságolta
George, amikor már csak egy kisebb társaság ült a nappaliban, és rákérdeztek,
hogy hogyan haladnak a dolgok. Nem akarta még magától megtenni ezt a
bejelentést, mert nem volt még tökéletesen biztos benne, hogy két napon belül
tényleg minden maradék teendőt el tud rendezni, de így szűkebb körben mégis
jólesett elújságolnia.
–
Ez nagyszerű! – lelkesedett Luna, aki Neville mellett ült a kanapén, és
felnézett a rejtvényből, amit együtt próbáltak megoldani. A szőke lány valamelyik
képtelen teremtményekről szóló újságában találták, és gyakorlatilag
lehetetlennek tűnt, de Luna annyira lelkesedett érte, hogy Neville-nek nem volt
szíve letörni őt azzal, hogy rávilágít értelmetlen küzdelmükre.
–
Ha van kedvetek, benézhetnétek holnap! – ajánlotta egy hirtelen jött ötlet
következtében George. Neville és Luna összenéztek egy pillanatra, majd
bocsánatkérő arccal fordultak vissza.
–
Bocsi, haver, de holnapra már megbeszéltünk egy kis kirándulást. Bill, Fleur,
Harry és Ginny is jönnek – mondta Neville, akin látszott, hogy csak a barátnője
kedvéért tart továbbra is a túrázó csapattal, de a szeme csak úgy csillogott a
Weasley Varázsvicc üzlet újranyitásának hallatán.
–
Nem kell annyira elkenődni, Neville! – leplezte le George egy utánozhatatlan
vigyor kíséretében. – A bolt várhatóan nem fog elszaladni. Legalábbis erre még
nem sikerült kitalálnom megfelelő bűbájt. Pedig mennyire jó lenne, ha minden
éjszaka átszaladna az Abszol út egy másik pontjára! - gondolkodott hangosan a
fiú, mint aki komolyan fontolóra veszi az ötlet megvalósítási lehetőségeit.
–
Én szívesen mennék holnap – szólt közbe Hermione, aki eddig nem reagált a
meghívásra. A maga részéről amúgy is egyből elutasította a kirándulást, és
jóformán a közeli barátai közül csak Ron maradt volna a házban. Nagyobb
társaságban teljesen jól tudták kezelni a helyzetüket, de Hermione még nem
igazán érezte késznek magukat arra, hogy kettesben tudjanak maradni anélkül,
hogy az igazán kínos lett volna. Így hát semmi különösebb programja nem volt a
következő napra, és egyébként is szívesen megnézte volna az újra nyitásra
készülő Weasley boltot, emellett pedig szerette George-dzsal tölteni az idejét,
aki mindig fel tudta őt vidítani valamivel.
–
Rendben – nyugtázta a fiú mosolyogva a választ. Örült annak, hogy legalább egy
látogatója akad majd, nem kell egész nap egyedül lennie, és valami kis bónusz
kellemes érzést is adott hozzá, hogy ez az egy látogató pont Hermione lesz. Már
látta is maga előtt, hogy hogyan fogja megtréfálni a lányt néhány varázsvicc
termékkel.
*
Másnap
reggel szinte mindannyian korán keltek. A kirándulók is hamar akartak indulni,
Percy és Mr. Weasley minden nap hasonló időbeosztásra kényszerült a Mágiaügyi
Minisztériumban folytatott munkájuk miatt, illetve George-nak és Hermionénak is
rengeteg dolga volt még az Abszol úton. Mindannyian leültek reggelizni az
asztal köré, de sokáig annyira kótyagosak voltak, hogy alig hangzott el néhány
szó, leginkább csak elbambultan üldögéltek, és lassított felvételként
rágcsáltak. Szerencsére az étel hatására hamar felélénkültek, és idővel
mindannyian elindultak a saját dolgukra.
Az
Abszol útra megérkezve Hermione elkísérte George-ot néhány kereskedőhöz,
akiktől a fiú alapanyagokat vásárolt, hogy a nyitás után el tudja kezdeni az új
ötleteit is kidolgozni. A Weasley Varázsvicc bolt felé sétálva megláttak egy
fagylaltos pultot, aminek nem tudtak ellenállni, és mindketten választottak két
gombócot, majd tölcsérrel a kezükben haladtak tovább.
Hermione
egy vékony, lágy esésű, homokszín nyári ruhát viselt fehér övvel, ami nem
feszült rá a testére, de mégis remekül hangsúlyozta csinos alakját. A délelőtti
nap fényében világosbarna haja szinte aranyszínűnek tűnt, és mikor egy jól
sikerült vicce hatását vizslatva George lepillantott a mellette sétáló lányra,
akkor először feltűnt neki, hogy mennyire szép ifjú hölgy is lett belőle
mostanra. Ha hét évvel ezelőtt azt mondták volna neki, hogy a brutálisan kócos,
kapafogú és stréber Hermionéból egy ilyen okos, szórakoztató és bájos fiatal nő
lesz, akkor minden bizonnyal nyugodt szívvel tett volna fel egy nagyobb
összeget arra, hogy az illető totális tévedésben él. Ugyanakkor hirtelen le is
rohanta az értetlenség érzése az öccsével kapcsolatban. Esküdni mert volna rá,
hogy Ronnak ez a kapcsolat volt élete lehetősége, és több hasonló kaliberű
nőhöz már nem lesz szerencséje. Hogy ilyen könnyedén le tudott mondani róla, az
csak azt bizonyította, hogy legkisebb fiú testvére valóban olyan tökkelütött
tudott lenni, mint amilyennek hitte. George magában meg is mosolyogta ezt a
gondolatot, majd figyelmét inkább a varázspálcája előhalászására, és az
üzlethelyiséget védő bűbájok feloldására fordította.
Amikor
beléptek, és a lány az első pillantást vethette a régi pompájában tündöklő boltra,
akkor hosszan meg sem tudott szólalni az elragadtatottságtól. A hely egy sor
emléket idézett benne a régi időkről, amikor Harryvel és Ronnal betértek az
ikrekhez, hogy – a fiúk különös lelkesedéssel – megcsodálhassák legújabb
portékáikat. Hiába fűződött mindez a mágia egy sötét időszakához, vagy még az
is elképzelhető, hogy talán pont emiatt, az idő még szebbé varázsolta ezeket a
kiemelkedő emlékeket, amikor néhány pillanatra megfeledkezhettek a nyomasztó
feladatokról, küldetésekről és fenyegetettségről, és egyszerűen csak gyerekek
lehettek egy csodákkal teli boltban.
A
hirtelen gondolat hatására szinte meglepetten emelte a tekintetét George-ra,
aki még mindig az ajtóban állt, és elégedetten vigyorogva nézett körbe, amikor
azonban elkapta a lány pillantását, egy kicsit mintha elbizonytalanodott volna.
Bár annyira természetes volt, Hermionén most mégis gyorsvonatként gázolt át a
tudat, hogy mindennek a teremtői tulajdonképpen Fred és George voltak. Egy
olyan színes és mesés világot építettek föl, ami több száz gyereknek jelentett
menedéket a legsötétebb napokon is. Arra gondolt, hogy mennyien nézhettek föl
ezekre a fiúkra, mennyien csodálhatták őket, és neki pedig milyen szemtelenül
természetes volt, hogy amióta csak elkezdte az iskolát, ott voltak mindig a
közelében. Összességében furcsa, de kellemes érzésáradat volt, ami megrohanta
őt, és enyhe feszültséggel vegyes komolyságot kölcsönzött az arcvonásainak.
–
Hermione? – próbálkozott összevont szemöldökkel George, aki nem igazán értette,
hogy mi történ az addig annyira látványosan jókedvű lánnyal.
–
George, ez csodálatos! – szakadt ki végül a fiatal boszorkányból a lelkesedés,
és elnevette magát. Ekkor a fiúra került a sor, hogy egy pillanatra elképedjen
a reakción. Hermione sosem rajongott különösebben az ő találmányaikért.
Leginkább csak akkor mondott valamit róluk, ha egyikkel-másikkal valamilyen
módon nem tudott egyetérteni.
–
Egyelőre nem akartam sok mindent változtatni. A régi
formájában akartam megtartani az üzletet, amíg újra fel nem lendül – lépett
beljebb George is, és becsukta a bejárati ajtót maga mögött. Zsebre tett kézzel
figyelte Hermionét, aki halvány mosollyal az ajkán sétált körbe, és nézegette a
polcokra sorakoztatott termékeket.
–
Jó látni, hogy újra minden a helyén van – fordult vissza a lány, miután a
helyiség legnagyobb részét végigjárta. Az arckifejezését látva érezhető volt,
hogy nem csupán a boltra értette, hanem ennél mélyebb jelentéssel ruházta fel
ezt az egyszerű mondatot.
–
Szeretnéd megnézni fönt a labort? – kérdezte George a rövid időre beállt szünet
után, amíg vidám tekintettel fürkészték egymás arcát, és már fel is szökkent az
ide-oda kanyargó lépcső első két fokán.
–
Persze! – felelte Hermione, és követte a fiút a padlás felé vezető hosszú
lépcsősorokon. Közben egyre fentebbről is újra meg újra lepillantott az
üzlethelyiségre, ami egyre inkább egy foltvarrással készített tarka takaróra
kezdett hasonlítani, ahogy távolodott tőle.
–
Nem gondolkodtál még azon, hogy egy mozgólépcső kényelmesebb lenne? – kérdezte
nagyokat szusszanva a lány, mire fellépett az utolsó forduló végére. – Vagy
esetleg egy lift – jegyezte meg egyre halkabban.
–
Lift? – pillantott hátra kétkedő tekintettel George. – Az meg micsoda? – vonta
fel érdeklődve a szemöldökét. Hermione képtelen volt kibírni nevetés nélkül,
amikor meglátta a fiú őszintén értetlen arckifejezését. Hiába élt már hét éve
boszorkányok és varázslók között, még mindig furcsa volt számára, ha valaki
ennyire tökéletesen elzártan nevelkedett fel a muglik világától. Külön
érdekessége volt ennek a helyzetnek, hogy ráadásul Arthur Weasley még rajongott
is a varázstalan emberek által készített tárgyakért.
–
Felejtsd el! – legyintett vigyorogva Hermione, úgyhogy George végül megvonta a
vállát, és benyitott a padlástérbe, majd elnagyolt mozdulattal jelezte, hogy a
hölgyé az elsőbbség. A barna hajú lány megállt az ajtóban, és először csak
bepillantva gyorsan felmérte a terepet, majd megfontolt léptekkel beljebb
sétált, és érezte, hogy a fiú közvetlenül követi őt, majd becsukja az ajtót maguk
mögött.
A
laborban eléggé kaotikus állapot uralkodott, melyben valószínűleg csupán a
gazdája látta a rendszert. A padlásszoba közepén egy megviselt külsejű, fából
készült asztal állt, az egyik végén néhány üsttel, melyek jelenleg üresek
voltak, de még nem tisztították meg őket a korábbi használat után. Egy nagyobb
zárt szekrény, és rengeteg polc sorakozott a falak mentén, telis-tele
hozzávalókkal és néhány doboznyi vagy éppen üvegnyi késztermékkel.
Amíg
Hermione körbenézett, addig George szórakozottan kotorászott a felhalmozott
hozzávalók között, ezt-azt arrébbtolt néhány centivel, mintha nem lenne
teljesen mindegy, hogy hol állnak. A lány őszintén érdeklődő tekintete megakadt
egy egészen egyszerű, fekete kötésű jegyzetfüzeten, ami az asztal egyik sarkán
pihent, és egy lúdtoll penna kandikált ki a lapjai közül, mintegy jelezve, hogy
a legutóbbi használat során sietve körmöltek le valami bele.
–
Szabad? – kérdezte Hermione kíváncsian a füzetre mutatva. George olyan
pillantással fordult hátra, mint aki el sem tudja képzelni, hogy mégis mi lehet
az, aminek a használatához engedélyt kell kérni tőle ezen a helyen. Először
kicsit meg is lepődött, hogy a lányt pont a jegyzetfüzete érdekelte a
legjobban, bár utólag visszagondolva elmosolyodott magában, hogy valójában ez
mennyire várható volt.
–
Csak nyugodtan – felelte enyhe büszkeséggel a hangjában, és közelebb sétált,
miközben fürkésző tekintettel figyelte Hermione arcát, abban reménykedve, hogy
le tudja olvasni róla az érzelmeket, melyeket a jövőben megvalósításra váró
ötletei váltanak ki belőle.
A
barna hajú lány összevont szemöldökkel belelapozott a füzetbe, és néhány
pillanatig látszott rajta a koncentráció, amíg megpróbálta kisilabizálni, hogy
pontosan mi is az, amit maga előtt lát, aztán egyszerre kiütközött az arcára a
felismerés, és onnantól kezdve egyre mohóbb érdeklődéssel forgatta a
jegyzeteket. Néhány helyen kifejezetten nehezen ismerte fel a skiccek mellé
lekörmölt betűket, merthogy jobban hasonlítottak macskakaparásra, mint bármi
esetlegesen ember által produkált írásjelre. Mindazonáltal egészen megütközött
a látottakon, és a mai nap folyamán ezúttal már másodjára érte komoly
meglepetés egy olyan dolog kapcsán, ami visszanézve egyértelműnek tűnt. A
felvázolt termékek majdnem mindegyikéhez bonyolult bűbájokat vagy extrém
nehézségű bájitalokat kellett alkalmazni, melyek végrehajtása egy egyetemet
végzett, jól képzett varázsló számára is kihívást jelentettek volna, így külön
csodálatra méltóvá vált, hogy már a RAVASZ vizsgákat is kihagyó George nem
csupán ismerte, de alkalmazni is tervezte mindezt. Jobban belegondolva a
Weasley Varázsvicc termékek eddig is szinte felfoghatatlan kreativitásról, és a
mágiában való komoly jártasságról tanúskodtak, de valahogy annyira természetes
volt, hogy az ikrek ontották magukból ezeket az újdonságokat, hogy Hermionéban
egészen eddig fel sem merült, hogy milyen elképesztő szakmai tudás, vagy ami
még döbbenetesebb: megérzés rejlett ez mögött.
–
Néhány új ötlet, amikkel majd csak az üzlet megnyitása után kezdek foglalkozni.
– Annyira elmélyedt a gondolataiban, hogy észre sem vette, hogy George mikor
állt közvetlenül a háta mögé. A nyúlánk fiú valószínűleg elég magas volt ahhoz,
hogy ellásson akár egyenesen a feje fölött is, de ő inkább áthajolt Hermione
vállán, és szintén a jegyzetekre függesztette a tekintetét, miközben beszélt.
Lehelete a lány arcát csiklandozta, aki egészen zavarba is jött, mikor egy
pillanatra hozzáért a háta George mellkasához, ennek ellenére azonban ez nem volt
számára egy kényelmetlen helyzet, inkább csak elképesztően furcsa, pedig még
csak azt sem állíthatta, hogy túlságosan gyorsan zajlottak le körülöttük az
események.
–
Nagyon érdekesek – jegyezte meg kedvesen mosolyogva Hermione, és lapozott
néhányat a füzetben, amíg végül el nem kezdtek hosszasabb beszélgetést
folytatni az egyik egyelőre nem túl részletesen felvázolt ötletről.
Az
egész napot az Abszol úton töltötték együtt. Délben elmentek ebédelni, délután
pedig tovább intézkedtek annak érdekében, hogy a Weasley Varázsvicc bolt minél
hamarabb újra kinyithasson. A gyakorlatilag üveglapokból készült ajtó és a
kirakat mögött az utcán egyre többször tűntek fel kíváncsi gyerekek, akik
kezükkel kitakarva a fényt, megpróbáltak bepillantást nyerni az üzlethelyiségbe.
Néhányan izgatott beszélgetésbe kezdtek, és nagy sokára álltak csak tovább a
szüleik unszolására. Úgy tűnt, nem csupán a tulajdonos várta már, hogy újra
megnyithassa a boltot, hanem nap mint nap nőtt az érdeklődők száma az arra
sétálók között is.
*
A
Weasley Varázsvicc bolt, ahogy George eredetileg számította is, két nappal
később valóban újra megnyílt, és már az első néhány órában hatalmas sikert
aratott. Az érdeklődés nőttön-nőtt, főleg ahogy közeledett a szeptember, és a
diákokat elkezdte fenyegetni az iskolába való visszatérés veszélye. Mindannyian
szerették volna még idejében megtömni a ládájukat annyi rókázó rágcsával,
orrvérzés ostyával, telefüllel, trágyagránáttal és hasonló elengedhetetlen
termékekkel, amennyivel kényelmesen ki lehet húzni az iskolában töltendő időt
karácsonyig, amikor majd visszatérhetnek, hogy ismét bevásároljanak a második
félévre.
Hermione
állandó vendége maradt az üzletnek, bár a legtöbbször csak zárás után, vagy
legalábbis nem sokkal előtte érkezett, és a laborban töltötte az idejét
George-dzal, aki az új termékeken kísérletezett. A lány legalább hetente
kétszer-háromszor megjelent, és kénytelen volt minden alkalommal rácsodálkozni
valami újdonságra, ugyanis úgy tűnt, hogy George nagyon elkapta a fonalat így
egymagában is, és ontotta magából az ötleteket. Persze nem mindegyik lett
befejezve, vagy került a polcokra, de a fiú energiája mégis egészen lenyűgöző
volt. Hermione mindig igyekezett segédkezni, ha esetleg tudott valamiben, és
egyre jobban élvezte az ilyen kísérletező jellegű feltalálói munkát. Megvolt a
maga szépsége annak, hogy valami egészen újat teremthettek, és persze az ezzel járó
kockázatok hiába voltak kicsit ijesztőek, mégis inkább izgalmasnak élte meg
őket.
Augusztus
közepe táján egy szép, meleg pénteki késő délutánon is éppen az üzlet felé
sétált az Abszol úton, amikor már messziről észrevette, hogy fehéres, de
időnként furcsán halványlilásan megcsillanó, és szürkésfekete füstfelhők
gomolyognak egymásba gabalyodva a háztetők fölött. Egyre hevesebben dobogó
szívvel megszaporázta a lépteit, és közben azért rimánkodott magában, hogy ne a
Varázsvicc boltból jöjjön a különös, nem éppen hétköznapinak nevezhető
jelenség. Ahogy közeledett, úgy lett egyre sűrűbb a tömeg, és egy idő után már
biztosan láthatta, hogy hatalmas félelmére a füst a Weasley üzlet padlástéri
nyitott ablakából ömlik kifelé.
Hermione
a legkevésbé sem törődött az illemmel, amikor elkezdett átfurakodni a mágusok
egy kisebb csoportján, mely a bolt előtt gyűlt össze. Nem értette, hogy az
emberek miért nem tesznek semmit, miért csak állnak, és bámészkodnak. Ez
annyira feldühítette, hogy egy pillanatra még a szívét szorongató aggodalomról
is megfeledkezett, ám az hamar újra utat tört magának, és előtérbe került, így
a lány tovább küzdött azért, hogy kijuthasson a tömegből.
–
Gyorsan, értesítsék a Szent Mungót vagy valakit! – kiáltotta el magát
türelmetlenül, amikor már a bejárat előtti lépcsőn sietett felfelé. Többen
megpróbálták megállítani, és figyelmeztető szavakkal visszatartani, melyeket
fel sem fogott a feldúltságtól. Be kellett jutnia az épületbe! Csak ez az egy
dolog lebegett a szeme előtt, miközben kitépte a csuklóját egy varázsló
kezéből, aki megpróbálta megakadályozni, hogy tovább menjen. Mielőtt belépett
az ajtón, a szeme sarkából még látta a pirosan villanó szikrákat a magasban,
melyek a kórház ügyeletes gyógyítóit értesítették arról, hogy baleset történt, ezt
nem egész egy másodperccel később pedig a kékes színű fény követte, mellyel a
mágikus eredetű tüzekhez lehetett a megfelelő szervezetet hívni. Bár annyira
különös volt a kifelé gomolygó füst, hogy Hermione nem volt tökéletesen biztos
abban, hogy egyáltalán tűz ütött ki, de azért megnyugtató volt a tudat, hogy ha
mégis, akkor lesz megfelelő segítségük.
Soha
nem ért fel még olyan gyorsan a padlásra, mint akkor. Kettesével szedve a
lépcsőfokokat, és rohanvást tört fölfelé. Zihálva érkezett meg a szoba ajtaja
elé, és gondolkodás nélkül feltépte. Szinte azonnal köhögő rohamot kapott a
kifelé áramló sűrű, fehér füsttől, mely lilás gyöngyházfénnyel csillogott az
ablakon beáramló fényben. Hermione erőltette a szemét, hogy nyitva tudja
tartani, miközben megpróbálta felmérni a helyzetet. Az asztal egyik fele
lángolt, de úgy tűnt, a tűz lassan terjed, a fekete füst mindenesetre innen
származott. Beletelt néhány pillanatba, amíg a lánynak sikerült kifürkésznie a
felcsapó lángok közepén álló üstöt, melynek száján csak úgy ömlött a furcsa
lilás füstfelleg, aminek édeskés illata legalább olyan émelyítő és elzsongító
volt, mint a színe.
Hermionéra
hirtelen erős szédülés tört rá, és görcsösen meg kellett markolnia az
ajtófélfát, hogy ne essen el. Látóterébe apró fényes villanások kúsztak be,
majd oldalról feketeség kezdett egyre sebesebben terjedni, mígnem túljutott a
periférián, és lassan teljesen megvakította az ájulással küzdő lányt. Olyan
gyorsan történt mindez, hogy szinte megrémülni sem volt ideje. Hermione utolsó
erejéből még egy pillanatig sikeresen nyitva tartotta a szemét, és észrevette
az asztal mellett eszméletlenül fekvő George-ot, majd meg sem érett még a
gondolat, hogy segítsen neki, mikor a lány előtt teljesen elsötétült a világ,
és halványan megérezte, hogy elesik, de a földhöz csapódást már nem érezte.
*
Különös
és rendkívüli helyzet volt, de az orvosok nem tudtak mondani semmit. Mrs.
Weasley, Ron és Percy, akik hopp porral érkeztek a Szent Mungóba alig néhány
perccel az után, hogy mindannyian megkapták az értesítést, egyre idegesebben
ültek a váróban. A folyton túlzottan aggodalmaskodó Molly nem is bírt valami
sokáig egy helyben maradni, és elkezdett fel-alá járkálni a széksorok között,
két fia pedig üveges tekintettel figyelte a mozgását, mintha egy teniszmeccset
néznének.
Mikor
a feszültség lassanként kezdett egyre elviselhetetlenebbé válni, akkor
megjelent a gyógyító, aki kezelésbe vette a két fiatalt, és óvatosan, bátorítón
megveregette Mrs. Weasley vállát, mielőtt beszélni kezdett volna vele. Az arcán
látszott, hogy össze van zavarodva. Hiába volt a sok éves tapasztalat,
egyszerűen nem tudta megmondani, hogy mi történhetett George-dzsal és
Hermionéval. Nem volt semmiféle külső vagy belső sérülésük, a tűz egyáltalán
nem érte el őket, a szervezetük tökéletesen egészségesnek mutatkozott a tesztek
során, de mégis ájultak voltak, és hiába próbálták, nem lehetett felébreszteni
őket.
Hosszas
tanácskozás után végül úgy döntöttek, hogy otthoni ellátásba engedik a két
eszméletlen fiatalt, ahol majd egy ügyeletes gyógyító napi látogatást tesz,
hogy meggyőződjön róla, hogy továbbra sem mutatnak semmilyen betegségre vagy
sérülésre utaló jelet, és felmérje állapotváltozásaikat. Miután megszületett ez
az elhatározás, Percy némileg megnyugodva visszatért a Mágiaügyi Minisztériumba,
hogy többek között apját is értesítse a fejleményekről, Mrs. Weasley pedig Ron
segítségét igénybe véve egész este sürgött-forgott, hogy általa megfelelőnek
vélt ellátást tudjon biztosítani a mély álomban nyugvó fiataloknak. Fred halála
óta George egyébként is egyedül volt a szobájában, de most megoldották, hogy
Hermione is külön szobát kaphasson, amíg gyengélkedik. Mire leszállt az éj,
minden és mindenki a helyén volt, és még Mrs. Weasleynek is sikerült kicsit
megnyugodnia.
A
következő nap úgy telt el, hogy Hermione egyáltalán nem mutatott semmiféle
állapotváltozást, George pedig csak pillanatokra nyitotta ki a szemét, mintha
ébredezne, de soha nem volt egészen tudatánál. A gyógyító délután érkezett, és
megállapította, hogy továbbra sem lehet látni semmi jelét testi betegségnek,
így egy gyors vizsgálat után vissza is tért a kórházba. Már újra leszállt az
este, elcsöndesedett a Weasley-ház, és lassan éjszakába fordult az idő, amikor
George szobájának ajtaján benyitott valaki. A fiú ébredezni kezdett, de éppen
csak a tudata peremét érte el, és úgy érzékelte a külvilágot maga körül, mintha
egy ködös álomba csöppent volna. A sötétben halkan tapogatózva közeledett felé
a sötét alak, de mozgásából kiderült, hogy ismerte a helyiséget. Amikor az ágy
mellé ért, egy laza mozdulattal felemelte a takarót, és mintha a világ
legtermészetesebb dolga lett volna, befeküdt a fiú mellé.
George
az oldalára fordult, és megcsapta az orrát a diszkrét levendulaillat, amit az
elmúlt néhány hétben volt alkalma nagyon is jól megismerni, így még ebben a
teljesen kábult állapotban is tökéletesen be tudta azonosítani a gazdáját.
–
Hermione? – szólította éppen csak motyogva a lányt, de az nem reagált még egy
egyszerű morgással sem, csupán egyenletesen lélegzett, mint aki a legmélyebb
álmát alussza, és egyáltalán, egy pillanatra sem kelt ki az ágyából órák óta.
George sem volt éppen mentális képességei teljes birtokában, úgyhogy
minimálisan sem zaklatta fel az esemény, sőt, hatalmasat ásított, és érezte,
hogy lassan visszacsúszik az álmok sötét világába. Lustán átvetette a karját a
mellette fekvő lányon, és a másodperc töredék része alatt újra elaludt.
Másnap
reggel Hermione lassan kezdett ébredezni. Olyan érzése volt, mintha nem csupán
aludt volna, de valami nagyon-nagyon messzi helyről tért volna most vissza az
éberségbe. Fogalma sem volt róla, hogy vajon mennyi ideje lehetett eszméletlen,
mert a leghalványabb képei sem voltak
legalább olyasmiről, hogy néhány pillanatra tudatánál lett volna. Először még
arra is nehezére esett visszaemlékezni, hogy pontosan mitől is ájult el, de
ahogy egyre jobban kezdett magához térni, és mind tisztább és tisztább lett az
elméje, úgy megjelent előtte a fehéres-lilás füstben fürdő padlásszoba, a nem
túl nagy, de terjedéssel fenyegető tűz és a földön fekvő George.
„George...
Vajon mi lehet vele?” – futott át a lány agyán, és
felütötte a fejét szívében az aggodalom. Fogalma sem volt arról, hogy a
mentőknek és a tűzoltóknak sikerült-e időben odaérni, hogy a veszélyhez sokkal
közelebb lévő fiút is kimentsék. Minél előbb meg kellett tudnia, hogy mi történt.
Lassan kinyitotta a szemét, hogy legelőször is körülnézhessen. Néhány
pillanatig csak homályosan látott, de egyből észrevette, hogy nem abban a
szobában volt, amit Ginnyvel és Lunával osztott meg a nyári szünet ideje alatt.
Esetlenül, még mindig kissé kótyagosan próbálta felmérni a terepet. Amikor
végignézett az ágyon, ahol a takaró alatt ő maga feküdt, a felismerés hirtelen
sokkjától azonnal kitisztult a feje. Egy kezet látott a derekánál, ami egészen
biztosan nem hozzá tartozott, és ami egy karban folytatódott tovább, mely a
háta mögé vezetett. Akkor realizálódott benne, hogy a kellemes melegséget nem a
hátához tornyozott takaró árasztotta, hanem egy hozzá simuló test. Zavart
meglepetésében annyira gyorsan ugrott ülő helyzetbe, hogy egészen megszédült,
és néhány pillanatig muszáj volt nyugton maradnia, hogy a világ ismét
visszabillenjen stabil egyensúlyába.
Az
őt átölelő kar visszahúzódott, és gazdája a hátára fordult mellette az ágyban,
amit mellékesen megjegyezve nem éppen kétszemélyes használatra találtak ki. A
lány a félelemmel és kíváncsisággal küzdött egyszerre, és tudta, hogy hamarosan
hátra kellene fordulnia, és megnézni, hogy mégis ki fekszik mellette.
–
Hermione? – szólította meg mormolva
George még kicsit az álom és ébrenlét határán lavírozva, egy ásítás és egy
nyújtózkodás közé préselve a szót.
–
George?! – perdült hátra ültében hirtelen Hermione, amikor egyértelműen
megismerte a mögüle érkező hangot. A fiú éppen abbahagyta a nyújtózkodást, és
feltornázta magát a könyökére. Sűrűn pislogott, mintha neki is lenne némi
probléma a látásával.
–
Jó reggelt! – vigyorgott rá kajánul a lányra, direkt figyelmen kívül hagyva
annak mélységesen döbbent tekintetét, és egyre vörösebb színt öltő arcát.
–
Te... Te meg mit keresel itt? – nyögte ki Hermione, egyre komolyabb küzdelmet
vívva a zavarával. Mindenesetre egy valamit megtudott: Weasleynek sem esett
semmi baja a laborban.
–
Ez az én szobám – nézett körül ártatlanul George, de látványosan élvezte a
helyzetet, amitől a barna hajú lány kezdett dühös is lenni amellett, hogy
kínosan érezte magát. Ő is végigjáratta tekintetét a helyiségen, és alsó ajkát
beharapva konstatálta, hogy tényleg a Weasley ikrek szobájában volt, amiben az
utóbbi időben George már egyedül lakott.
–
De hát – próbált hangot adni értetlenségének csendesen –, akkor hogy kerültem
ide? – Látszott rajta, hogy teljesen tanácstalan, és a megoldást a fiútól
várja.
–
Te magad jöttél át az éjszaka közepén – jelentette ki George, miközben ő is ülő
helyzetbe küzdötte magát. A takaró lecsúszott a felsőtestéről, láthatóvá téve
ízlésesen kidolgozott, szálkásan izmos mellkasát. Bár nem ez volt a szándéka,
mégsem tudta megállni az elégedett félmosolyt, amikor észrevette Hermione még
egy árnyalattal sötétebb vörös színben pompázó arcát.
–
Én erre egyáltalán nem emlékszem – hajtotta le a fejét a lány, miközben
gondolatait is visszaterelte az eredeti beszédtémához.
–
Elképzelhető, hogy alva jártál – vetette fel a fiú, mint aki komolyan úgy
gondolja, hogy érdemes megfontolni ezt a lehetőséget.
–
Ilyesmi még soha nem fordult elő velem korábban – próbált tiltakozni enyhe
felháborodottsággal Hermione, ugyanakkor muszáj volt belátnia, hogy ő maga sem
tud ennél elképzelhetőbb és értelmesebb magyarázatot adni a történtekre.
–
Vagy csak eddig nem vetted észre – ugratta George. – Lehet, hogy most már te is
jobban tennéd, ha cipőben mennél aludni esténként, mint Luna. Kérhetnél tőle
pár tanácsot is, ő bevallottan szakértő a témában – cukkolta tovább a lányt,
amivel sikerült elérnie, hogy dühösen felugorjon az ágyról, és támadáshoz
készülődve felkapjon egy kispárnát.
–
Nem vagyok alvajáró! – jelentette ki a lehető leghatározottabban Hermione, és
tiszta erőből hozzávágta a fiúhoz a korábban zsákmányolt „fegyvert”.
–
Ugyan, nézd a jó oldalát! – folytatta vigyorogva George, miután sikeresen
elkapta a felé hajított párnát. – Simán befeküdhettél volna Fleur és Bill közé
is.
–
Ennél csak jobban jártam volna – füstölgött a lány karba tett kézzel.
–
Biztos vagy te ebben? – nézett rá egy szívdöglesztő mosoly és kihívó tekintet
kíséretében a fiú, miközben széttárta a karját, mintegy utalva arra, hogy
mennyire tisztában van saját testi adottságaival. Hermione azonban csak
legyintett, és visszaült az ágy szélére, ilyen módon jelezve, hogy elege van a
játszadozásból, és ideje lenne rendesen beszélgetniük.
–
Mi történt tulajdonképpen a laborban, George? – kérdezett rá végül a néhány
percre beállt csendet megtörve, és komoly tekintettel fürkészte a vele szemben
ülő arcát.
–
Az az igazság, hogy nem tudom pontosan – vallotta be tanácstalanul a fiú. –
Készítettem az egyik cukorka töltelékének szánt főzetet, bár még kísérleti
stádiumban volt. Azt hiszem, nem figyeltem eléggé, és túlforrhatott. Azt vettem
észre, hogy furcsán füstöl az üst, és ráadásul gyúlékonynak bizonyult az anyag,
mert ahol kifolyt, és rácsöppent a lángra, ott meggyulladt, és a tűz ráterjedt
az asztalra. El akartam oltani, de amikor belélegeztem a párlatot, akkor
elkezdtem szédülni, és éreztem, hogy el fogok ájulni. Onnantól már nem maradt
igazából túl sok emlékem – vonta meg a vállát George.
–
Én is elájultam a párlattól – emlékezett vissza elgondolkodva Hermione. Egy
ideig csak csendben ültek, de szinte hallani lehetett, ahogy kattogtak a
fogaskerekek az agyukban. Mindketten magyarázatot próbáltak találni a különös
jelenségre, és arra vártak, hogy talán majd valami megvilágosodásszerű
hirtelenséggel tör be a tudatukba a megoldás, amikor is egymásra nézhetnek, és
elnevethetik magukat, hogy egyszerre jutottak a szinte triviális felismerésre.
Ez a pillanat azonban nem történt meg. Helyette Hermione nyugtalanul kezdett
fészkelődni az ágy szélén, és felhúzta maga elé az egyik lábát, majd vett egy
nagy levegőt, mintha meg akarna szólalni, de végül a mondanivaló megfogalmazása
még hosszan váratott magára.
–
Tanultunk bármi olyasmit, hogy a bájitalok párlata is hatással lehet az
emberekre? – tette fel végül a kérdést bizonytalanul. – Leszámítva az erős
szerelmi bájitalok illatát – egészítette ki a gondolatot.
–
Én nem tudok róla – felelte George egyik szemöldökét felhúzva, kétkedő
arckifejezéssel, mintha saját szavait kérdőjelezné meg, és látszott, hogy
közben azért megpróbálja felidézni az egykori bájitaltan órákat, de az
ikertestvérével elkövetett csínytevéseken, és a cserébe kapott büntetőmunkákon
kívül más emléke nem volt.
–
Én sem – ingatta a fejét Hermione, és homloka rácba szaladt, miközben
gondolatban végigpörgette azt a sok-sok könyvet, amit elolvasott a témával
kapcsolatban.
–
Ha te nem tudsz róla, Zseni, akkor ilyen bizony nem létezik – ugratta a lányt
vigyorogva George.
–
De mi van, ha bizonyos bájitaloknak mégis lehet ilyen hatása? – tűnődött
Hermione, szándékosan eleresztve a füle mellett a megjegyzést. Kezdett
ráharapni a gondolatmenetre, és a világért sem akarta volna megengedni, hogy
esetleg bármivel is kizökkentsék belőle.
–
Tegyük fel, hogy így van – csatlakozott az eszmefuttatáshoz némileg komolyabb
hangot megütve a fiú is. – Akkor ez okozhatta az ájulást, sőt, az alvajárásodat
is.
–
Igen, de ez ráadásul azt jelenti, hogy személyenként is különböző a hatása.
Vagy legalább nemenként, hiszen te nem lettél alvajáró tőle, ugye? – nézett
olyan átható pillantással George-ra, mintha a veséjébe akarna látni.
–
Így jobban belegondolva, elképzelhető, hogy lementem a konyhába, és csináltam
magamnak egy rántottát – adta elő a lehető legkomolyabb hangján a fiú, amit
Hermione már válaszra sem méltatott. Ehelyett újra felkapta a kispárnát, és
elkezdte püfölni a vele szemben ülő vállát.
–
Jól van, jól van! – tiltakozott a testi „bántalmazás” ellen nevetve George. –
Tényleg nem mászkáltam álmomban – felelte végül, mikor a lány is
visszaereszkedett a helyére, és átölelte az ölében tartott kispárnát, mintha
számított volna arra, hogy még szüksége lehet rá a továbbiakban. Arcára kiült a
koncentráció, és alsó ajka szélét harapdálta finoman, miközben próbált minden
lehetséges faktort figyelembe venni, ami ebben az ügyben szóba jöhet.
–
Van fogalmad róla, hogy ez milyen hihetetlen lehetőségeket teremt!? – nézett
fel hirtelen a fiúra, akinek továbbra sem állt szándékában tökéletesen komolyan
venni minden egyes szót, amit hallott, vagy amit kimondott.
–
Hát persze! – felelte hasonlóan lelkes stílusban. – Most már mind a huszonnégy
órában tevékenykedhetünk egy nap alatt, csak éppen nyolcra nem fogunk
emlékezni. Muszáj lesz megválogatni, hogy olyankor mit csinálunk, nem lenne
érdemes izgalmas dolgokat elszalasztani – fejezte be a mondókáját, mintha csak
hangosan szövögetne egy tökéletes tervet. Hermione egy pillanatra egyszerűen
nem is akart hinni a fülének, és elkerekedő szeme tökéletesen alátámasztotta
gyanakvó elképedését.
–
Most komolyan, George! – nyögött fel szinte szenvedő arccal.
–
Igen, van fogalmam róla – sóhajtott végül egy mélyet a fiú, mintha legalábbis
fájdalmat okozna neki ennyire egyszerűen válaszolni, de a tekintetében már jól
felfedezhető volt az élénk lelkesedés, és ezért a barna hajú lány hajlandó volt
neki elnézni a korábbi igencsak éretlenül hangzó kijelentéseit. Hosszan néztek
egymás szemébe, és lassan halványan elmosolyodtak annak jeléül, hogy pontosan
tudták és értették, hogy ugyanazokra a dolgokra gondoltak éppen.
*
Hermione
felvette a krémszínű csipkével díszített, gyönyörű hófehér estélyit, majd a szekrény
felé fordult, miközben Ginny segített neki felhúzni a cipzárt, és fáradhatatlan
sürgölődéssel győződött meg róla, hogy a ruha legapróbb részletei is pont
tökéletesen a helyükön voltak. A frizura elkészítését és a sminkelést már
korábban letudták, így csupán az utolsó simításokat végezték. A barna hajú lány
finoman megemelte földig érő, oldalt combközépig felskiccelt szoknyáját, és
belelépett az előre odakészített, egyszerű fehér magas sarkú cipőjébe. Nagyot
sóhajtott, és hiába izgult, mégsem tudta elnyomni apró, boldog mosolyát. Végül
megfordult, és a tükör elé sétált, hogy még egyszer utoljára leellenőrizhesse,
hogy minden úgy áll-e rajta, ahogy kell. Mikor szembenézett önmagával, és
meglátta a diszkréten sminkelt, lágyan hullámos hajú, pompás estélyit viselő
vidám nőt, akkor úgy érezte, egyetlen percre megállt az idő.
Az
idő, ami több mint fél éven át úgy rohant, hogy még azok számára is nehéz volt
követni, akik közvetlenül az események sűrűjében töltötték mindennapjaikat.
Attól a pillanattól kezdve, hogy Hermione és George egymás mellett ébredtek a
Weasley-házban, és közösen rájöttek, hogy a bájitalból felszabaduló gőz okozta
furcsa ájulásukat, nem volt számukra megállás. Hiába szakította félbe az első gondolatmenetüket
Mrs. Weasley – aki kétségbeesett, mikor reggel nem találta a gyengélkedő lányt
a szobájában, és át akarta kutatni az egész házat, de szerencséjére az ikrek szobájában
kezdte a keresgélést –, szinte azonnal meg tudták találni az elveszített
fonalat, amint ismét kettesben maradhattak. Intelligens és kreatív emberek
lévén az ötletek csak úgy özönlöttek, és még enyhén érezték a korábbi
eszméletvesztés hatását ugyan, de már a nap végére ott tartottak, hogy külön
jegyzeteket kellett készíteniük, nehogy feledésbe merüljön egy-egy gondolat.
A
következő reggelre már teljesen kiheverték a korábbi gyengeséget, és az életük
visszatért a régi kerékvágásba, azzal a különbséggel, hogy innentől kezdve
minden délutánt és estét a Varázsvicc bolt laborjában töltöttek, ami
szerencsésen megúszta a tűzvészt, csupán az asztalt kellett kicserélni. Alig
telt el egy hét, és Hermione már egész napokat dolgozott végig a
padlásszobában, ahol aztán az üzlet bezárása után George is mindig csatlakozott
hozzá. Temérdekféle bájitalt főztek folyamatosan, olyanokat is, melyek
összetételét ők maguk találták ki, majd különböző hőmérsékleteken tesztelték
őket, és az általuk kibocsátott gőzfelleget. Rá akartak jönni, hogy milyen
hatások kiváltása lehetséges egyáltalán ezzel a módszerrel, és mekkora arra az
esélyük, hogy legújabb felfedezésüket esetlegesen egy olyan gyakorlati
területen is tudják alkalmazni, mint például az orvoslás.
Az
izgalmas és kifejezetten kellemes közös munkát egyetlen dolog fenyegette: a
tanév kezdete. Hermione mindenképpen vissza akart menni a Roxfortba, annak
ellenére is, hogy George elképesztően kitartóan győzködte, hogy ne tegye. A fiú
azzal érvelt, hogy valójában nincsen rá semmi szüksége, hiszen úgyis mindent
tud, amit tanítani fognak neki, vagy ha még nem, akkor pont ugyanúgy el tudja
majd olvasni a könyvekből, ahogy egyébként az órára is tenné. Emellett pedig
annyira reménykedett közös projektjük sikerében, hogy úgy vélte, ezzel
tudományos szinten is beírhatják magukat a mágia történetébe, és még csak egy
egyetemi diplomára sem lesz szükségük hozzá. Hermione azonban hajthatatlan
volt, és azon kapta magát, hogy ismét túl sok dolgot szeretne egyszerre. Nem
akarta feladni a kutatást, ugyanakkor az iskola bentlakásos jellege nem tette
volna lehetővé, hogy folytassa a megkezdett munkát.
Végső
kétségbeesésében a Roxfort új igazgatójához, McGalagony professzor asszonyhoz
fordult, aki még a tanév megkezdése előtt fogadta egykori griffendéles diákját,
és élénk figyelemmel végighallgatta annak történetét. Hermione egészen meg is
lepődött az idős boszorkány elragadtatottságán, amivel a kutatásról megosztott
információkat fogadta. Az igazgatónő mindig nagyon büszke volt arra, hogy az ő
házához is tartozik egy ilyen okos lány, aki még a hollóhátasokat is könnyedén
túlszárnyalta tudásban, emellett pedig még az eltelt évek ellenére sem kopott
meg a hála, amit a Weasley ikrek irányába érzett, amiért annak idején olyan
ötletesen bosszantották a teljességgel kiállhatatlan Umbridge-et. Így hát
McGalagony végül rendkívüli kijárást engedélyezett Hermione számára azzal a
feltétellel, hogy minden alkalommal részt vesz a felvett óráin – kivéve persze,
ha éppen a gyengélkedőn fekszik betegség miatt –, és minden házi feladatát
illetve házi dolgozatát elkészíti pontosan a megszabott határidőre. A lány is
érezte, hogy gyakorlatilag lehetetlen vállalkozásba kezd, de még ezért az
engedményért is annyira hálás volt, hogy szó nélkül, sőt, szinte az öröm
mámorától megrészegülten egyezett bele a feltételekbe.
Így
mikor beköszöntött a szeptember, egy olyan őrült hajtás vette kezdetét, ami
aztán március elejéig véget sem ért. Visszanézve maga Hermione sem értette,
hogy hogyan is sikerült végigcsinálnia mindezt. Reggel általában korán kelt,
hogy még egyszer átfussa a tananyagot, az előző nap megírt házi feladatot vagy
dolgozatot, esetleg kiegészítse még néhány gondolattal ezeket. Délelőtt és
koradélután a tanórákon ült, a szünetekben már a leckéjét készítette a
következő napra, és amilyen gyorsan csak tudott, délutánonként lesétált a
Roxfort kapujához, hogy az Abszol útra hoppanálhasson, és folytathassa a munkát
George-dzsal. Általában késő estig, néha éjszakába nyúlóan kísérleteztek, és utána
kezdhette elölről az egészen mókuskerékszerű hétköznapokat. Hétvégenként, amíg
a Varázsvicc bolt nyitva volt, addig Hermione igyekezett mindent elkészíteni a
következő hétre feladott iskolai feladatai közül, majd maradék idejét a
könyvtárban töltötte, és annyit olvasott a különböző bájitalokról és
hozzávalókról, amennyit csak tudott. Az üzlet zárása után pedig azonnal megjelent
a padlástéri laboratóriumban, hogy folytathassák a munkát.
George
bár nem járt már iskolába, de így sem volt sokkal egyszerűbb az élete, mint a
lánynak. Nyitástól zárásig a boltban volt minden nap, és folyamatosan
gondoskodnia kellett a termékek utánpótlásáról, nem is beszélve az
újdonságokról. Hamarosan arra is rá kellett ébredniük, hogy az üzlethelyiség
feletti padlásszoba méretét már egyszerűen túlnőtték a rengeteg üsttel, és
felhalmozott hozzávalókkal. Lassan mozdulni sem tudtak a fortyogó bájitalok és
egymásra tornyozott dobozok között, így különösebb probléma nélkül arra a
megegyezésre jutottak, hogy ki kell bérelniük valahol egy nagyobb
laboratóriumot, ha értékelhető szinten akarják folytatni a munkát. Egy héttel
később már át is költöztették a teljes kutatást egy londoni épület hatalmas
emeleti szobájába, melyet a boszorkányok és varázslók negyedében béreltek egy
aprócska és zsémbes öregasszonytól.
A
neheze viszont csak az után jött, hogy sikerült elérniük az első eredményeket.
Innentől kezdve hivatalos levelezések, engedélykérések, minisztériumi
ellenőrzések, tesztelések és újragondolások végeláthatatlan sorozata
következett, melyből úgy tűnt, hogy ebben az életben már nem tudnak majd
kikeveredni. Állandó kapcsolatot tartottak fenn a Szent Mungóval is, ahol a
gyógyítók egyik vezetője, aki rendkívül tehetséges volt, és ennek megfelelően
viszonylag fiatalon jutott magas pozícióba, rettentően érdekesnek találta a
munkájukat, és egyfajta mentor szerepet vállalt mellettük, hogy sokrétűen
segíthesse a kutatást.
A
mágia világában sokszor zajlanak le lényegesen gyorsabban a tudományos
felfedezések, mint a mugliknál, és ez Hermione és George kutatására is igaznak
bizonyult. Amikor a helyükre kerültek a kirakós darabjai, és hirtelen sikerült
eltalálniuk a megfelelő összetételt, akkor már minden olyan sebesen történt,
hogy csak kapkodták a fejüket. Az új technológiában elképzelhetetlenül sok
lehetőség rejlett, de első teljesen kidolgozott bájitaluk párlata a kómában
fekvők felébresztésénél nyújtott hatalmas segítséget. Olyan elképesztően nagy
százalékban használták eredményesen a szert, hogy az már nem kerülhette el a
sajtó figyelmét sem, így a várnál lényegesen gyorsabban kiszivárgott a
tudományos majd a közmédia folyóirataiba is a felfedezés.
A
hirtelen jött siker ellenére Hermione és George nem akarták abbahagyni a
kutatást, hiszen még annyi mindenre találhattak megoldást ezzel a módszerrel,
de megengedtek maguknak egy szusszanásnyi pihenőt a rengeteg munka után. A
tavasz beköszöntésével a RAVASZ vizsgák is veszélyesen kezdtek közeledni, és a
griffendéles lány szokásához híven tökéletesen szeretett volna teljesíteni
rajtuk, így kénytelen volt időt szorítani a komolyabb tanulásra is. Ennek
megfelelően már nem dolgoztak a hét minden napján a laborban, csak háromszor,
esetleg négyszer találkoztak, amitől Hermionénak furcsa hiányérzete támadt.
Sokáig nem tudta megmagyarázni, hogy mitől is tört rá ez az érzés, hiszen
munkája így is bőven akadt, hogy a kutatással töltött órák száma lényegesen
megcsappant. Persze valahol mélyen már nagyon is régóta tudta, mégis nehezére
esett bevallani önmagának, hogy valójában a George-dzsal töltött idő
lerövidülése zavarja. Olyannyira hozzászokott már a fiú mindennapi
társaságához, az apró érintésekhez és pillantásokhoz, amik véletlenszerűen csak
úgy megtörténtek a közös munka során, vagy a viccekhez, amin megállíthatatlanul
nevettek a végső kimerülés stádiumában, hogy annak ellenére, hogy nem
veszítette el mindezt, mégis megszenvedte, mikor lényegesen kisebb szerepet
kezdtek játszani az életében.
–
Egyszerűen gyönyörű vagy! Nagyon fogsz tetszeni neki! – csapta össze a tenyerét
lelkesen Ginny, amivel sikerült ráhoznia a frászt Hermionéra, aki mélyen
elmerült az elmúlt hónapok emlékeiben. Nem igazán látta értelmét annak, hogy rákérdezzen,
kire is utalt a barátnője, hiszen pontosan tudta. Az utóbbi hetekben ugyanis a
vörös hajú lány előszeretettel ugratta őt George-dzsal, és Hermione hazudott
volna, ha azt mondja, hogy Ginny tökéletes tévedésben élt, bár mindig
elhárította a célozgatásait. Most azonban úgy döntött, hogy igazán nincs
értelme annak, hogy megtévessze legjobb barátnőjét, még akkor sem, ha a helyzet
igencsak kínos volt, elvégre korábban járt már Ronnal. Bár a karácsonyi
szünetben sikerült egy hosszas és mélyebb beszélgetést folytatnia a
legfiatalabb Weasley fiúval, melyben nyíltan ki tudták mondani egymás iránti
érzéseiket, és meg tudták fogalmazni a barátságuk fontosságát, illetve Ron
kissé félszegen leszögezte azt is, hogy őt nem zavarja, hogy Hermione ennyi
időt tölt George-dzsal, azért mégsem volt tökéletesen tiszta a lelkiismerete.
–
Úgy gondolod? – kérdezte meg végül félénken, enyhén vörösödő arcát lefelé
fordítva. Ginny felszabadultan elnevette magát örömében, hogy barátnője végre
nem titkolózik előtte a bátyjával kapcsolatos érzéseit illetően.
–
Nem kell ennyire szégyenlősnek lenned emiatt, Hermione – mondta végül kedvesen,
és bátorítóan megsimogatta a lány vállát. – Én mindig is imádtam George-ot,
számomra ő igazi példakép – folytatta valódi rajongással a hangjában. – Tudod,
ő bármennyire szeret is viccelni és bolondos dolgokat mondani, attól még nagyon
okos – tartott egy pillanatnyi hatásszünetet, amíg megvárta, hogy Hermione
felemelje a fejét, és találkozzon a pillantásuk a tükörképükön keresztül –, és
szerintem nagyon is illik hozzád – fejezte be a gondolatot mosolyogva. Hátul
még kicsit megigazgatta barátnője ruháját, aki hatalmasat sóhajtott, mely
részben a megkönnyebbülés, másfelől viszont a remény igazalmának súlyát
hordozta. A barna hajú lány pontosan tudta, hogy Ginnynek igaza van, már csak
abban nem lehetett biztos, hogy a szóban forgó fiú mit is gondol erről
pontosan.
–
Tökéletes – jelentette ki a Weasley lány, mikor végre tényleg befejezte az
estélyi babrálását. – Olyan vagy, mint egy angyal – fordította maga felé a
barátnőjét, és kezdte a szoba ajtaja felé húzni a csuklójánál fogva,
egyértelműen jelezve, hogy indulniuk kell, miközben még a kezébe nyomta a ruhához
illő bézs színű kis táskát, amit félúton felkapott az ágyról. – Egy angyalnak
pedig senki nem tud ellenállni – kacsintott rá Hermionéra még az ajtóból
visszafordulva.
A
korláton áthajolva jól láthatták, hogy a lépcsősor alján Harry és George álldogált,
és úgy tűnt, remekül szórakoztak a várakozás ideje alatt, ugyanis nevetésük
hangja eltéveszthetetlen volt. Alig indultak el lefelé, mikor Ginny cinkos
mosolyt villantott barátnőjére, és maga mögött hagyva őt, leszökdécselt a
földszintre. Persze alacsony talpú topánkájában igazán könnyű dolga volt, és
Hermione egy teljes lépcsőfordulónyira elmaradt mögötte, így már csak azt
láthatta, ahogy a vörös hajú lány szokásos életteli és hirtelenkedő
mozdulatokkal elrángatja Harryt a nappali felé, amit a bátyja elnéző mosollyal
az arcán figyelt. George csak akkor pillantott fel, amikor meghallotta a magas
sarkú cipők hangos kopogását a fából készült lépcsőn, és egyből hatalmas vigyor
terült szét az arcán, mely őszinte örömről árulkodott. Hermione nem tudta figyelmen
kívül hagyni, hogy a fiú fekete öltönye alatt fehér inget, és az ő ruhájának
bézs színű csipke díszeivel megegyező árnyalatú nyakkendőt viselt. Szinte meg
mert volna esküdni rá, hogy Ginny keze van a dologban, hiszen az ő estélyiét is
együtt választották ki néhány nappal korábban.
A
barna hajú lány egy kicsit izgult a magas sarkú cipő és a lépcső kombinációja
miatt, végül azonban vissza sem tudott emlékezni rá, hogy hogyan jutott le a
földszintre, mert pillantása végig összekapcsolódott George-dzséval.
–
Hölgyem – nyújtotta felé a karját a fiú kicsit félszegen és bolondosan, de
valójában az lett volna furcsa, ha komoly lett volna, így Hermione egy
elfojtott kis mosoly kíséretében belekarolt, és együtt léptek be a nappaliba,
ahol már mindenki összegyűlt a korábbi nyarat együtt eltöltő csapatból, és a zsupszkulcsot
körbeállva rájuk vártak.
*
Mikor
két hónappal ezelőtt Hermione és George megkapták a levelet, melyben arról
tájékoztatták őket, hogy jelöltek lettek az idei év Arany Fokozatú Merlin díjára
a tudományos kutatásban elért eredményeiknek köszönhetően, egyszerűen nem
akartak hinni a szemüknek. Majdnem egy teljes óráig ültek némán egymás mellett
a laborban lévő egyik asztalon, és bámulták a rövid, tömör és hivatalos nyelvezetű,
elegánsan megírt levelet. Hiába voltak bizakodóak, addigi munkájuk során
egyszer sem merült fel bennük, hogy ilyen szintre eljuthatnak, pedig tisztában
voltak kutatásuk eredményeinek fontosságával, és a potenciállal, ami még benne
rejlett.
Ennél
meglepettebbek már csak akkor voltak, amikor a díjkiosztón az ő nevük hangzott
el tudományos kategóriában. Hermione olyannyira izgatottá vált a gála
közeledtével, hogy miután megérkeztek a zsupszkulccsal, már alig érzékelte a
világot maga körül. Ha nem karolt volna továbbra is George-ba, akkor a jó ég
tudja csak, hogyan jutott volna el az ülőhelyéig. Hiába volt csodálatosan szép
a színházépület, ahol a díjkiosztót tartották, impozáns és gazdagon díszített a
terem, melyben leültették a varázsvilág legfontosabb alakjait, és az őket
kísérő hozzátartozókat, a barna hajú lány csak nagyon halványan, álomszerűen
észlelte mindezt, amiből még akkor sem eszmélt fel, amikor felszólították a
színpadra. George szerencsére feltalálta magát, és tőle egyáltalán nem idegen
módon, sziporkázó és mulatságos szónoklatot tartva mondott köszönetet
mindkettejük nevében az elismerésért. Bár az ő arcán is látszódott az enyhe
döbbenet és az eufórikus öröm, jobban tudott uralkodni magán, mint Hermione,
aki könnyekben tört ki a meghatottságtól.
Mire
a sajtótájékoztatóig jutottak, addigra szerencsére a barna hajú lánynak is
sikerült összeszednie magát, és ezúttal már közösen felelgettek a nekik feltett
kérdésekre, ami kimerítőbb feladat volt, mint korábban gondolták volna. Még a
szokottnál is nagyobb volt körülöttük a felhajtás, ugyanis nem „csupán” annyi
történt, hogy megkapták az Arany Fokozatú Merlin díjat, de ők voltak a
legfiatalabbak azok közül, akiket a történelem során kitűntettek.
Nem
telt el ugyan sok idő, de olyan feszített tempót diktáltak a szervezők és az
újságírók, hogy úgy tűnt, mintha már órák óta nyaggatták volna őket, mikor
végre elszabadultak, és becsukták maguk mögött a szobának az ajtaját, amit
azért kaptak, hogy a gálát követő bál előtt egy kicsit ki tudják fújni és
rendbe tenni magukat.
–
Te jó ég! – szakadt ki Hermionéból az elsöprő döbbenet feszültsége, és a még
mindig tartó örömmámor hatása alatt gondolkodás nélkül George nyakába ugrott,
aki nevetve kapta el a derekát, és megpörgette a levegőben.
–
Megcsináltuk! – rikkantotta vidáman forgás közben, majd lassan megállt, és
finoman letette a lányt, de továbbra sem engedte el a derekát, amit a fiatal
boszorkány nem is bánt különösebben. Jólesett neki, hogy ilyen közel lehettek
egymáshoz, bár érezte, hogy kezd arcába szökni a vér.
–
Ezt el sem hiszem – mondta továbbra is
letaglózva Hermione, és nem csupán azért, mert igaz volt, hanem azért is, hogy kicsit
leplezni tudja a zavarát. George csak egy mosollyal válaszolt neki erre, és a
lány kezdte érezni, hogy összeszűkül a gyomra a feszült izgalomtól, és szíve
egyre hevesebb ritmust diktált a mellkasában vergődve, mint egy kalitkába zárt
kismadár.
–
Hermione – kezdett bele a fiú, és óvatosan a fiatal boszorkány füle mögé
igazított egy hajtincset, ami elszabadult, és az arcába lógott. A lány egy
pillanatra érdeklődve összehúzta a szemöldökét, és nagyot nyelt, de nem szólt
közbe, mivel látta, hogy George elszánta magát, hogy valami fontosat mondjon
neki, miközben egyik kezét még mindig a derekán tartotta, a másikat pedig a
fülétől a nyaka finoman ívelő hajlatához csúsztatta. – Örülök, hogy együtt
csináltuk ezt végig – kezdett bele önmagához képest egy kicsit ügyetlenül. –
Persze igazán jó lenne, ha Fred is velünk maradhatott volna, de ettől függetlenül
én nagyon boldog vagyok, hogy veled
lehettem – csúszott ki a száján a nyers igazság, pedig kicsit letompítva azt
akarta mondani, hogy „dolgozhattam”.
–
Én is ennek örülök a legjobban – vallotta be egészen csendesen Hermione, és
zavartan mosolygott fel George-ra, akinek megkönnyebbülés tükröződött az arcán,
és öröm csillogott a szemében, miközben lehajolt, és óvatosan megcsókolta a
lányt, aki szinte habozás nélkül a nyaka köré fonta a karját, és boldog
sóhajtásával végleg meggyőzte a fiút arról, hogy érzelmei viszonzásra találtak.
Ginnynek
tökéletesen igaza volt: tényleg illettek egymáshoz, de nem csupán ennyiről volt
szó. Hanem arról is, hogy ők végre nem teljesen külön utakon jártak, hanem ugyanabba az irányba tartottak. Együtt.
VÉGE
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése