Ötödik történet: In Labris Veritas

Hermione és Ron együtt dolgoznak a Lenyűgöző Teremtményekben, ám egyikük sem számít arra, hogy egy régi ismerős felbukkanhat egy nap az állatkereskedésben. Az pedig végképp furcsa, hogy vajon mit és miért akar...

Korhatár:12

Kategória: Romantikus

Kulcsok: Perselus Piton, Veritaserum, Abszol–út, törött, szellemidézés

Jogok: JKR.–é mindegyik, én csupán játszottam a karakterekkel.

IN LABRIS VERITAS

 1. fejezet

– Tedd azt oda – mutatott Hermione egy sarokba, mire a ládát cipelő Ron odatántorgott és a földre dobta terhét. Por szállt fel mindenfelé, ahogy a levegő felkavarodott a mozgástól.

– És most? – kérdezte Ron, és kérdőn nézett a lányra. Az körbepillantott a kopott helyiségben. A padlót ezer éves parkettadarabok borították, néhol centis koszréteg–foltokkal tarkítva, a falakon pedig inkább nem volt tapéta, mint volt.

– Hát... Talán takarítanunk kéne – kezdte bizonytalanul, miközben aggodalmasan pislogott hol Ronra, hol a koszra.

– Na, akkor lássunk neki! – rikkantotta meglepően lelkesen a fiú, és előkotorta a pálcáját – Suvickus! – mondta, mire a kosz, por, sár és mindenféle elképzelhető varázsszennyeződés szép módszeresen eltűnt a pálcaintései mentén. Hermione enyhe csodálattal nézett rá, elmosolyodott és ő is nekilátott a takarításnak.

Pár órával később vidáman, de fáradtan léptek ki az Abszol útra. A kis bolt csillogott–villogott, kellemesen meleg és barátságos színekben tündökölt, a kirakat felett pedig megbűvölt fémcicák játszottak egy gombolyaggal, alattuk kacskaringós betűk hirdették: Lenyűgöző Teremtmények. Hermione az út túloldaláról visszanézett és elégedetten mosolygott. Ron ugyanígy tett, majd átkarolta a lány vállát és elsétáltak egy kis édesség után nézni, hiszen nagyon is megérdemelték.

– És, mégis miféle ’lenyűgöző teremtményeket’ szeretnél a boltba? Jaj Hermione, ne csináld már, ki vele! – noszogatta Ron egy igen tetszetős fagylaltkehely mellett. A lány azonban csak somolygott és csendben maradt. Nem akarta még lelőni a poént. Egy héten belül várta a különleges küldeményét, benne azokkal a bizonyos lenyűgöző teremtményekkel, amik a legjobban elvarázsolták a boszorkányt. Azonban addig sem fog unatkozni, hiszen a többi állatot is be kell szereznie az üzlet kínálatába. Kellenek macskák, patkányok, baglyok... Hermione próbálta felidézni a helyiség elrendezését, kitalálni, vajon mi férne még be. Hm, esetleg egy hippogriff...? Ha egy cseppet elbájolná a hátsó udvart (ami pillanatnyilag nagyjából fél méter széles volt), kényelmesen elférne egynéhány. Még akár unikornisok is. Hirtelen eszébe jutottak a sárkányok. Nem, azok már biztosan túl nagyok lennének. Kivéve a törpesárkányokat, igen, azok mindenképpen szükségesek egy valamire való varázsboltba. És egyszer látott egy zöld macskát valahol... ki kell derítenie, hol. Bizonyára egyéb tekintetben is különlegesek az ilyen cifra cicák, a dekorativitásukon kívül. Hermione már szorgosan jegyzetelt gondolatban, bemutató szövegeket talált ki és a ketrecek színeit válogatta.

– ...szóval ezen gondolkodtam. – a lány felnézett, bele egyenesen Ron szemeibe.

– Öhm, hát, aha. Persze.

– Tényleg? – lelkesült fel Ron.

– Hát... mit is? – kérdezte Hermione kissé behúzva a nyakát.

– Tudtam, hogy nem figyelsz! Mindig ezt csinálod. Hát minek beszélek én hozzád?! – fakadt ki Ron, de a szája sarkában mosoly bujkált, aminek a boszorkány igencsak örült. Nem hiányzott neki, hogy a fiú megint leszidja, amiért képtelen koncentrálni. Habár teljesen igaza lenne, de ezt még magának sem akaródzott beismernie.

– Szóval? – vonat fel a szemöldökét Hermione.

– Szóval Charlie bátyám hozhatna egypár sárkányt, mit gondolsz?

– Mekkora sárkányokat, Ron? – kérdezte, de félt a választól.

– Amekkorákat szeretnél. – Hermione megkönnyebbült.

– Akkor rendben. De egészen kicsi törpesárkányok kellenek, jó?

– Persze! – vigyorgott Ron.

Három nap múlva a boltocska már kintről hallhatóan zengett a mindenféle különböző csivogástól, nyávogástól, cincogástól és egyéb elképzelhető furcsa zajoktól. A kirakatüveg előtt Ron állt egy kerekes kiskocsi mellett és sült gesztenyét árult a gyerekeknek. A gesztenyék felett egy aprócska, lila sárkány repkedett, a nyers darabok után kutatva, hogy aztán azokra is tüzet fújhasson. A kicsi lény láthatóan élvezte a munkáját, Hermione legnagyobb megelégedésére. Ugyanis Charlie–tól csak olyan sárkányokat volt hajlandó átvenni, amelyeket bántalmaztak, elhanyagoltak, vagy amelyekkel rosszul bántak. Ezt a kis kanári–szigeteki törpét például nem engedték mozogni, a száját pedig bekötötték valami fura kísérlethez – Ron bátyja alig tudta kimenteni. Nos, igen, a Lenyűgöző Teremtmények inkább hasonlított menhelyre, mint üzletre. Azonban ezzel a ténnyel Hermione teljesen ki volt békülve és már a bővítésen gondolkozott – vehetne egy telket a Roxfort mellett, és alapíthatna egy igazi menhelyet, mindenféle varázslény számára. Talán még unikornisokat is tarthatna, hiszen Suette–Pollts órája óta vágyott egyre.

Ron feltekintett a gesztenye–megfigyelésből, hogy szembe találja magát egy embernagyságú denevérrel.

– Professzor úr...? – szólította meg kissé félénken.

– Ez Granger szánalmas kis boltja, igaz? – kérdezte gúnyosan Perselus Piton.

– Legyen üdvözölve a Lenyűgöző Teremtményekben, ahol sem állat, sem házimanó nem végezhet kényszermunkát! – morogta a bíztatónak szánt szlogent Ron, cseppet sem meggyőzően. Piton rá sem nézett, csak berebbent a boltba. A fiú megrázta a fejét, majd visszatért a gesztenyék számlálgatásához.

– Áh, Piton Professzor. Micsoda kellemes meglepetés. – köszönt unottan a pult mögött ácsorgó Hermione – Segíthetek valamiben?

– Hogy maga nekem?! Vagyis... oh, igen, talán. – titokzatoskodott a denevér. Hermione csak kérdőn felvonta a szemöldökét, várta, hogy a férfi folytassa. Mivel a bolt rajtuk kívül üres volt, ráért egy kicsit játszadozni, ha ez láthatóan ekkora örömöt okoz a drága professzornak. Ő azonban nem folytatta, helyette körbesétált a helyiségben. Lenéző, szánakozó pillantásokat vetett a különböző – végül halványzöldre és feketére festett – ketrecekre és azok lakóira, de száját szigorúan összeszorította. Hosszú percek teltek el így, de Hermione tudta, ha faggatózik, azzal nem ér el semmit. Ha Piton a fejébe vette, hogy szórakozni fog vele, hát ő, Hermione Granger állni fogja a sarat.

Amíg várt, Hermione pillantása a pult mögötti hirdetőtáblára esett és arra gondolt, talán elférne itt egy újságos állvány. Talán még néhány Hírverő lapszám se árthatna... Ugyanis akármennyire is idegesítőnek tartotta Lunáék lapját, kezdte belátni, hogy néha jól esik mindenféle fura, kitalált lényről olvasni. Plusz kapcsolódik a bolt kínálatához, győzködte magát. Elmélkedéséből halk, de éles kopogás riasztotta fel. Visszafordította a fejét és azon már cseppet sem lepődött meg, hogy Piton professzor felsőbbrendűen pillant le rá, miközben a pult falapján dobol az ujjaival.

– Mikor érkeznek? – kérdezte tárgyilagosan a férfi.

– Micsodák? Mik érkeznek professzor úr? – érdeklődött csevegő hangon Hermione.

– Azok az állatok. – morogta amaz egyre idegesebben.

– Ja, hogy azok az állatok! – lelkendezett a lány, majd mikor látta, hogy Piton szeme felcsillan, hozzátette – Tudja, professzor úr, lehet, hogy elkerülte a figyelmét, ami sajnálatos, de ez itt bizony egy állatkereskedés. Nem, ne izgassa fel magát, megesett ez már magánál nagyszerűbb varázslókkal is. Végülis, csupán tizenöt–húsz percig tanulmányozta a kínálatot, ennyi idő alatt igazán nem várható el, hogy... – de Piton félbeszakította.

– Nem vagyok kíváncsi a felettébb érdekes és irodalmilag bizonyára értékelhető monológjára, Granger. Maga is pontosan tudja, miért jöttem. Érdekelnének a... azok a... – nagy levegőt vett és halkan ejtette csak ki a szót – thesztrálok.

– A thesztrálok? Mégis mit szeretne velük kezdeni?  – érdeklődött most már cseppet sem színlelve a lány.

– Az nem magára tartozik.

– Mivel tőlem kívánja beszerezni őket, igenis rám tartozik! – fortyant fel Hermione, de maga sem értette, miért. Hiszen tényleg nem sok köze volt hozzá, ki milyen céllal vesz tőle állatot.

– Amint látom, nincsenek itt. – hagyta figyelmen kívül a varázsló. – Amint ez megváltozik, küldjön baglyot. – utasította a lányt, és egy másodperc múlva már ott sem volt.

Hermione egész nap a furcsa látogatáson mélázott, de megfejteni nem sikerült neki. Mégis mit akarhat azokkal a thesztrálokkal Piton?

2. fejezet

Néhány nap múlva patadobogás verte fel a hajnali Abszol utat és Hermione sietve pár szót firkantott egy pergamenre, amit egy füleskuvikra bízott. Elgondolkodva nézett a madár után, amikor hirtelen csörömpölést hallott.

– Hé, ti! – kiabálta az épp munkába tartó Ron egy csapat gyerek után bosszúsan. A lánynak körbe kellett néznie, hogy végre észrevegye: az ő kirakatát törték be valami kővel a gyerekek. Csalódottan sóhajtott, majd miközben elmotyogott egy reparo!–t és az üvegszilánkok szépen a helyükre szálltak, meg kellett állapítania, hogy a mai gyerekek egyre szörnyűbbek.

– Mi nem voltunk ilyen vadak... – sopánkodott Ronnak, aki csak bólogatott, mert lekötötte a kis lila sárkány. – Ezek se érdemlik meg a sült gesztenyét.

Perceken belül az utcában feltűnt egy libegő talár és a hozzá tartozó denevér. Ron gyorsan bebújt a kocsi mögé, Piton pedig úgy tett, mintha nem vette volna észre – nyilván nem volt kedve vesződni a fiúval.

– Hol? – kérdezte Hermionét lényegre törően. A lány csak intett a karjával, hogy kövesse. A bolt mögötti tértágítóbűbájjal kezelt kertecskébe lépve nagyjából öt–hat thesztrált láthattak békésen húscafatokon csámcsogni.

– Látja őket, igaz? – kérdezte csendesen Hermione. Piton vonásai az állatok láttán – mert igen, látta őket – egy pillanatig megdöbbenést, aztán keserűséget mutattak, de azon nyomban úrrá lett érzelmein, és a lánynak már csak egy kimért biccentéssel felelt. Néhány másodperc szemlélődés után azonban hirtelen megszólalt.

– Holnap hozzon kettőt ide. – és egy pergament nyomott a boszorkány kezébe. – Alkonyatra. Nem tűröm a késést. – azzal meglebbentette a talárját, és – ismét – a lány csak azt vette észre, hogy a professzor már ott sincs.

– Különös – értett egyet Ron, mikor Hermione elmesélte az esetet. – Mit akarhat tőled?

– Tőlem? De hát csak a thesztrálok kellenek neki. – jelentette ki határozottan a lány.

– Francokat. Azokat bárki más is elvihetné neki. Valamihez szüksége van rád. – Hermione felvonta a szemöldökét. Talán igaza lenne a fiúnak? De hát mégis mit akarhat vele Piton?

Egyre növekvő izgalommal várta másnap az alkonyatot, hogy végre utána járhasson a dolgoknak. Naplemente után egy perccel fogta a két thesztrált, és társas hoppanálást alkalmazva együtt eljutottak a megadott címre. Egy erdő szélén találta magát, ami gyanúsan emlékeztette a Tiltott Rengetegre, és a fák közé lépve megpillantotta Pitont, aki mogorván végigmérte a lányt.

– Késett. Megmondtam, hogy ne tegye.

– Én... én elindultam időben, nézzen körül, alkonyat... – de a férfi a szavába vágott.

– Mindazonáltal, most az egyszer elnézem ezt. Ne vegye személyes kivételezésnek, Granger. Csupán arról van szó, hogy mindenképpen ma kell elkezdenem.

Hermione nem értett semmit. Eszébe sem jutott, hogy ’személyes kivételezésnek’ vegye a dolgot, de mivel Piton külön kiemelte ezt, arra kellett gondolnia, mégis annak veheti. Kíváncsiságát felkeltette a dolgok ilyetén alakulása, azonban kissé megriadt a varázslóból áradó furcsa, ünnepélyes hangulattól. Látszott rajta, hogy valami igen fontosra készül. Hermione nem akart zavarni – akármiben is mesterkedett a férfi –, így már vette a lendületet, hogy dehoppanáljon.

– Ne olyan sietősen. – morogta mintegy magának Piton, de a lány azonnal megtorpant és várakozva figyelt. A thesztrálok úgy tűnt, tudják a dolgukat, mert a férfi két oldalára álltak, és kecses sárkányfejüket egy pont felé fordították. Hermione csak most nézett jobban körbe. A pont, amire az állatok figyeltek, egy asztalka volt, rajta rézüst, amiben valami furcsa, gyöngyházfényű gőz kavargott.

– Mit... – kezdte a lány, de Piton egy szemvillanással belé fojtotta a szót. Az üstben lévő anyag – a férfi halkan elmormolt varázsigéi hatására, melyeket Hermione nem értett – lassan kiemelkedett és mintha testet akart volna ölteni.

– Ez egy kísértet lesz? – kérdezte döbbenten, nagyra nyílt szemekkel a lány. Mégis mit képzel Piton? A halottakat semmilyen varázslat sem hozhatja vissza! Hogy gondolja, hogy megzavar valakit, aki már nem él? És mégis ki a frász olyan fontos és miért, hogy a férfi ennyit szenved a visszahozásával? A kérdések csak úgy záporoztak Hermione agyára, mialatt egyik döbbenetet a másik váltotta fel, ahogy az amorf kísértetről az asztalka körül heverő, láthatóan igen értékes és ritka, nehezen beszerezhető holmikra nézett, aztán a thesztrálokra, melyek jelenléte nyilvánvalóan jelentősen felerősítette a bűbáj hatását. A hangos szóra azonban, amit Hermione kiejtett, a fénylő valami gyenge, de földöntúli sikolyt hallatott, és visszazuhant az üstbe, ahol már nyoma sem volt ezüstös gőznek, helyette sárszínű, nyúlós ragacs éktelenkedett az alján. Hermione tökéletesen tisztában volt vele, hogy éppen most döntötte romba Piton bonyolult, és valószínűleg hetek óta előkészített varázslatát. Kikerekedett szemekkel csak hápogott a férfire, akinek szemei azonban villámokat szórtak.

– Granger, maga teljesen meg van huzatva?! – mennydörögte Piton, és már emelte a pálcáját a lányra. Ez a mozdulat azonban olyan reakciót váltott ki Hermionéból, amin maga is meglepődött.

– Capitulatus! – kiáltotta, mire a varázsló kezéből kecses ívben kirepült a pálca. – Maga mégis mit képzel? Eszénél van, hogy ilyen sötét bűbájokba rángat bele olyan tiszta lényeket, mint a thesztrálok?! Mégis mi a fenéért csinálta? Mit akar?! – Hermione tajtékzott az egyre jobban rátörő dühtől. Ezúttal Pitonon volt a meglepődés sora, ritkán látta ugyanis ilyen állapotban a boszorkányt. Piton megingott. Ez a kirohanás ugyanis egy sokkal régebbi emléket idézett fel benne. A kusza, barna tincsek mintha egy pillanatra vöröses árnyalatban tűntek volna fel – de gyorsan az alkonyati fények játékára fogta, és mikor megszólalt, a hangja újra tökéletesen hideg és érzelemmentes volt.

– Elmehet. De egy hét múlva elvárom, hogy ugyanitt legyen. És kivételesen akár megpróbálhatna pontosan érkezni.

Hermione annyira fel volt dúlva, hogy azt sem vette észre, nem kapott választ, megperdült a sarkán és már ott sem volt.

– Hogy mi? Nem, ezt nem hiszem el! – fortyogott Ron, miután a lány beszámolt neki az erdei eseményekről, miközben szépen bezárták a Lenyűgöző Teremtményeket aznap este. Na, nem azzal volt baja, amit a professzor művelt, hanem a ténnyel, hogy valami titokzatos okból szüksége van hozzá Hermionéra. Mindketten gondolataikba merülten pakolták a ketreceket.

– Rendben, meg kell tudnunk. – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Ron. A fiú elszánt és a helyzethez képest talán kissé vad arckifejezését látva Hermione nevetésben tört ki.

– Ron! – kiáltott fel még mindig nevetve – Csak nem féltékeny vagy?

– Mi? Én? Féltékeny?! Dehogy! – de vöröslő arca épp az ellenkezőjéről árulkodott. A lány ezen még jobban mulatott.

– Ne félts tőle, tudok vigyázni magamra. – jelentette ki, komolyságot próbálva erőltetni a hangjába, vajmi kevés sikerrel. – Egyébként is, Hannah nem örülne, ha ezt hallaná – ciccegett, mintha megdorgálná, de nevetése elárulta, hogy még mindig felettébb jól szórakozik. Az említett Hannah Abbott ugyanis Ron igen komoly barátnője, és egyben a Lenyűgöző Teremtményekkel szembeni cukrászda tulajdonosa volt. Aki azonban tökéletesen tisztában volt barátja és a lány közti, sziklaszilárd barátsággal, így nem aggódott a kapcsolatuk miatt, habár Hermione előszeretettel ugratta ezzel a fiút. Hannah egyidőben nyitotta a boltját Hermionéval és Ronnal – néhány hete, a Roxfort befejezése után. A nagy csatát követően ugyanis akik harcoltak, bujkáltak, vagy bármilyen egyéb okból nem tudták rendesen elvégezni az iskolát, azok közül sokan úgy döntöttek, halasztással ugyan, de befejezik tanulmányaikat.

Hermionénak most eszébe jutottak az egy évvel ezelőtti események, ahogy küzdöttek vállt vállnak vetve Voldemort ellen. Hannah is hősiesen helytállt, ahogy azelőtt a DS–ben is részt vett. Aztán egy másik hősies témára terelődtek a gondolatai. Látta maga előtt a képet, ami a szeme elé tárult a Szellemszálláson akkor. A félig halott, feltépett torkú Piton, amint iszonyatos kínok árán próbál ellenállni, de ő, Hermione tudta, hogy ha törik, ha szakad, meg kell gyógyítania. Sikerült is neki – ha nem is teljesen, de legalábbis annyira, hogy biztonsággal elszállíthatták a varázslót a Szent Mungóba. Ott aztán, nem törődve a sebesült ellenkezésével – ami rendszerint jelentős károkat okozott a berendezésben –, teljesen helyreállították, és pár hét múlva makkegészségesen hagyhatta el az ispotályt. Aminek a professzor a legkevésbé sem örült. Hermione azóta sem hallott felőle, aminek egy kicsit még örült is, tekintve, hogy a jelek szerint nem sok jóra számíthatott volna. Most azonban egyszerre felbukkant, és szokásos furcsaságaival ismét felcsigázta a lány kíváncsiságát, aki viszont nem volt hajlandó elismerni, hogy Ron bosszantásán kívül egyéb érdeke fűződött volna a dologhoz.

3. fejezet

Másnap reggel a fiú izgatottan és némi késéssel rontott be a boltba.

– Veritaserum! – rikkantotta diadalmasan. Hermione kérdőn nézett rá, mire kifejtette – Piton nyilván titkol valamit. Valami sötét ügylete van, és te egy eszköz vagy neki, hogy elérjen valamit. És – mutatott rá – ha szép szóval kérnéd, úgyse mondaná meg. Tehát egyértelmű, hogy Veritaserumot kell neki adnod! – Ron boldogan vigyorgott és várta a hatást.

– Ezt Hannah javasolta? – kérdezte kicsit talán túl csípősen a lány.

– És ha igen? Ez az egyetlen megoldás! Ne mondd nekem, Hermione, hogy nem vet szét a kíváncsiság! Meg kell tudnunk, mit akar.

A boszorkány elgondolkozott.

– Nem. Ez aljaság. Ha nem akarja elmondani, akkor nem kényszeríthetem. – jelentette ki végül, de Ron nem hagyta ennyiben.

– Ha téged használ közben, akkor igenis jogod van ilyesmit tenni, az igazság kiderítésének érdekében. – érvelt, de Hermione csak rázta a fejét. Túlságosan is tisztelte a férfit, hogy ezt tegye. Ekkor azonban eszébe jutott egy mindent eldöntő érv.

– A Veritaserum alkalmazásához minisztériumi engedély kell. – jelentette ki, és örült, hogy nem kell tovább gondolkodnia, pontosan miért nem akarja ilyesminek alávetni a férfit. Azonban Ronnak erre is volt válasza.

– És szerinted véletlenül dolgozik Percy a Minisztériumban? Ennyit igazán megtehet nekünk, azok után... – csendesült el a végére a fiú. Hermione nem akarta tovább feszegetni a témát, hiszen neki is szomorú emlékek jutottak eszébe a név említésekor.

– Rendben. – egyezett bele néhány perc hallgatás után kelletlenül. – De ha...

– Nem lesz semmi baj. – nyugtatta meg ki nem mondott kételyeire felelve Ron.

Napnyugta előtt fél órával Hermione egy palack kezelt mézsör és a két thesztrál társaságában az erdőszélre hoppanált. Piton serényen tevékenykedett a fák takarásában, csak itt–ott tűnt fel denevérszerű alakja, ahogy varázsigéket mormolt és füveket szórt a rézüstbe. A lány csendesen közelebb lépett és szinte megbabonázva figyelte a férfit. Olyan hozzáértően végezte a dolgát, olyan természetes mozdulatokkal és mégis tökéletes pontossággal hajtotta végre a bűbájokat.

– Ha eleget tátotta a száját, Granger, talán ideadhatná azt az üveget és elhelyezhetné a thesztrálokat. – hangja nyugodtan és hűvösen csengett, Hermione mégis majd’ kiugrott a bőréből ijedtében. Piton hátranyújtotta a kezét, és elvette a lány remegő kezéből a mézsört. Ezután – még mindig fel sem tekintve – halálos pontossággal vágta egy fához az üveget. Hermione összerezzent, de nem akart tovább késlekedni, kikerülte a törött üvegcserepeket, hogy odavezesse az állatokat a helyükre. Maga sem értette, miért van rá ekkora hatással a férfi, hiszen már régen nem tanítja. Mégis valamiféle megmagyarázhatatlan érzések kavarogtak a lányban, de ezeket egyelőre még ő maga sem tudta mire vélni.

Aznap is lejátszódott ugyanaz a jelenet, azzal a különbséggel, hogy a Hermione egy pisszenést sem hallatott, a szellemkezdemény azonban mégis ugyanúgy reagált.

– Professzor... – szólította meg Pitont – nem lehet, hogy valamit elrontott? – bizonytalanul és félve csengett a hangja, de aztán gyorsan folytatta. – Mert ha elmondaná, mit szeretne, talán segíthetnék! Engedje meg, kérem. – Hermione nem győzött csodálkozni magán. Mégis képtelen volt megálljt parancsolni kikívánkozó szavainak. – El kell mondania! Igen, ez az, követelem, hogy mondja meg, mihez kellek, és mihez kellenek a thesztrálok, és...

– A kíváncsiság nem áll jól magának, Granger. – jelentette ki a lány szavába vágva Piton. – Máskor legyen ügyesebb a Veritaserummal.

Azzal elkezdte összepakolni a hozzávalókat, láthatóan figyelembe se véve a boszorkányt, aki erre se szó, se beszéd dehoppanált.

Mérgesen ecsetelte a dolgot Ronnak, miközben szokás szerint pakolásztak a boltban. Amikor azonban egy pillanatra elhallgatott a fiú közbeszúrta.

– De miért érdekel ez ennyire?

– Még pont te mondod?! Nem is tudom, ki akarta olyan nagyon kideríteni, mi folyik itt!

– Az más, én csak azért akartam a Veritaserumot, mert biztos voltam benne, hogy valami sötét, törvénytelen dolgot tesz! – emelte fel a hangját most már Ron is. – Téged viszont nem érdekel, ha így van. Csak az érdekel, hogy újra közel lehetsz hozzá!

Hermione arca vörösbe szaladt, és egy ’ezt nem hallgatom tovább!’ felkiáltással kirohant a hátsó ajtón. Ron azonban ahelyett, hogy utánament volna, elégedetten mosolygott.

Egy thesztrál bökdöste meg a fal mellett kuporgó lány vállát. Az felnézett rá, de mielőtt szólhatott volna hozzá, egy levél esett épp elé a földre. Hermione felvette és kibontotta, hogy egy rövid, sietve lekapart üzenetet találjon.

Ugyanakkor legyen ugyanott.

Csupán ennyi volt, a lány mégis pontosan tudta, mire utalnak a szavak. Ugyanabban a pillanatban megszületett az elhatározás is, hogy eleget tesz a kérésnek.

Ezután minden héten a kedd estéket Pitonnal töltötte, hogy minden egyes alkalommal ugyanaz történjen. Ugyanúgy fortyogott az üstben a gőzszerű gyöngyházfényű anyag, ugyanúgy már majdnem formát öltött, és ugyanúgy, mindig pontosan ugyanúgy el is illant. Hermione nem szólt semmit. Nem próbálta kiszedni a férfiből, mi értelme az egésznek, nem kérdezte, miért kell hozzá ő. Csak figyelte a szakértő mozdulatokat, a fekete köpeny lebbenését, és hallgatta a jótékony csendet, ami felolvasztotta köztük az ellentéteket. Néhány alkalom után a lány felbátorodott és odalépett ő is az asztalhoz, onnan figyelt tovább. Nem kellett hozzá túl sok, hogy rájöjjön, a varázsló minden egyes alkalommal egy aprót változtat a recepten. Az eredményt ez mégsem befolyásolta. A férfi arcvonásai hétről hétre egyre szomorúbbá és merevebbé váltak. Azonban ezzel párhuzamosan nőtt a lány elhatározása és cselekedni akarása, így egyszer megfogta a bájitalmester kezét, miközben az épp póklábakat akart az üstbe szórni. Piton megrökönyödve pillantott fel, egyenesen Hermione arcába, és egy pillanatra megint elragadták az emlékei. A lány felismerte a másodpercnyi ellágyulást, de úgy tett, mint aki nem vette észre. Képtelen volt magyarázatot adni rá, mi vonzotta ebben ez egész helyzetben, a férfi, a feladat, vagy csak hogy kiszakadjon megszokott környezetéből... De bármelyik volt is, már megállíthatatlanul dolgozott a megoldáson, és most határozottan kivette a póklábakat Piton kezéből.

– Mit... – kezdte az, de a lány nem zavartatta magát, fogott egyetlen lábat, és azt tette a főzethez. Ezután sietve visszavonult és várta a hatást. Ez alkalommal a gőzlény mintha kicsit jobban hasonlított volna emberhez. Sőt, Hermione látni vélt egy hosszú, meglibbenő hajtincset is. Piton láthatólag beletörődött, hogy szüksége van a segítségre, de egy szóval sem bátorította a lányt. Hermionét ez azonban cseppet sem zavarta, pontosan értette az apró jeleket, ahogy a férfi már nem mordul rá annyit, és néha szándékosan szabadon hagy egy kis helyet az asztal mellett. Némán dolgoztak, közösen keresve a megoldást egy olyan problémára, amit Hermione még mindig csak sejtett. Saját magát is meglepte – már megint –, hogy ez mennyire nem zavarja.

4. fejezet

– Na, megtudtad már? – érdeklődött finoman Ron egy laza délelőtt alkalmával – Próbáld meg megint a Veritaserumot!

– Ron! Nem fogom erőszakkal kiszedni belőle! – kiáltotta Hermione sokadszorra, de a fiú csak nem akart beletörődni. – Ezt már megbeszéltük, nem rémlik?

– Jólvan na. De…

– Nem.

Ron mogorván kezdett pakolni, de tulajdonképpen megértette a reakciót. Egy ideje változást látott Hermionén, lassan, de biztosan egyre zavartabb lett – ugyanakkor ellenben hihetetlen módon elszánttá vált. Mintha csak a fiú régi jóslata ült volna reá, úgy látszott szenved, de örül is neki. Ron magától nem jött volna rá, de miután (természetesen ezt is) elmesélte Hannah–nak, az ex–hugrabugos mélyet sóhajtott és nekiveselkedett a kétségkívül gyötrelmes és nem kevésbé hosszadalmas magyarázatnak. Hát igen, Ron sajnos még mindig csak nagyjából az evőkanál szintig mászott fel érzelmileg.

– Figyelj. Hermione okos lány, de most láthatóan nincs eszénél. Éppen ezért magának nem vallaná be soha, de nyilvánvaló a helyzet, még én is látom az utca túloldaláról. Kezd beleszeretni Pitonba.

– Jaj Hannah, ne mondj már butaságokat! – nevetett fel idegesen Ron, de a lány leintette.

– Elmagyarázom, jó? Hermione mindig is olyasvalaki volt, aki a világért sem ismerné be, hogy valaki okosabb vagy jobb lehet nála. Ugyanakkor, természetszerűleg vonzódik az olyan emberekhez, akik valamiben felülmúlják. Persze nagyon keveseket érezhet megfelelőnek, de Piton köztük van. Már a Roxfortban is néha látszott rajta, hogy nem lenne ellenére, de persze viaskodott akkor is, és viaskodik most is, hiszen Piton nem túl fiatal. Neked, gondolom, fogalmad sincs, hisz lefoglalt a világmegmentés – csipkelődött játékosan Hannah, hogy oldja a kissé feszült hangulatot –, de nem keveseknek járt a fejében illetlenül sokszor a kedves tanár úr. Ne nézz így, teljesen érthető. Titokzatos, éles eszű és szinte kiabál, hogy valaki fejtse meg. Ráadásul Hermione mentette meg. Ő volt ott, amikor másodperceken múlt az élete, és annyira szüksége volt valakire. Aztán most, hónapokkal később megint felbukkan, csak úgy megjelenik, felkavarja az állóvizet, sőt, hosszútávon igényt tart valami extratitkos okból Hermione szolgálataira. Hermione tudja, hogy mit tehet és mit nem, tud bánni vele. Nem, ne tiltakozz. Ha nem tudná pontosan, hogy viselkedjen vele, már rég nem járna oda. Feltételezem, bármit is csinálnak, nem nagyon hagyja Hermionét érvényesülni – ezzel magyarázható, hogy a leányzó képtelen lenne lemondani a találkozókról, ugyanis mi bosszantaná jobban Hermionét, mint ha nem hagyják, hogy tegye a dolgát? És szerintem Piton tudja ezt.

– Szóval azt mondod, Piton kitervelt valami idióta tervet, hogy megszerezze Hermionét? – nézett nagyot Ron, Hannah pedig mosolygott párja páratlan fogalmazásmódján, és válaszolt.

– Nem feltétlen tudatosan, de attól tartok, lehet valami a dologban. De eszedbe ne jusson még csak utalni se erre! – figyelmeztette szigorúan a fiút, mert látta rajta, hogy legszívesebben azonnal kérdőre vonná Hermionét. Ron lassan bólintott.

Piton kísérletei a segítség hatására (amit persze semmiképp sem ismert volna el) egyre eredményesebbé váltak. Már majdnem felismerhető volt az alak, már majdnem képesek lettek volna kommunikálni is vele. Ám a megoldás csak váratott magára.

– Ma ezt tesszük bele. – jelentette ki egyszer Hermione, a magával hozott fehér liliomvirágra mutatva, és meg sem várta a választ, máris a rézüst aljába helyezte, a szokásos rózsafejet pedig odébb seperte. Piton percekig csak meresztgette a szemét, meg sem tudott szólalni. Ekkorra Hermione eljutott odáig, hogy a lehető legképtelenebb ötletet tartsa valószínűnek, és így akarta kiugrasztani a nyulat (vagy őzet) a bokorból. Azonban a férfi képes volt uralkodni magán, Hermione pedig nem tudta, hogy sajnálja, vagy éppen hogy felnézzen rá ezért.

Amikor készen lettek, és az üstben kavargó gyöngyházfényű anyagból felszállt a gőz, mindketten letaglózva bámulták a jelenséget. Az üst felett ugyanis minden addiginál jobban kivehető volt az ember formájú tünemény, és Hermione hirtelen nagyon rosszul érezte magát, mert felismerte. Azonnal megpróbálta elcsendesíteni a benne feltámadó féltékenységet, de ugyanakkor tudta, felesleges bármit is tennie. Ilyen vetélytárssal szemben egyszerűen esélytelen. És abban a szent pillanatban döbbent rá, hogy igenis vonzódik a bájitaltanárhoz, nem is csekély mértékben. Ennek, és a hamvában holt vetélkedésnek felismerése hirtelen könnyeket csalt a szemébe. Elátkozta minden egyes cseppjüket, de azok immár megállíthatatlanul potyogtak, benedvesítve a haját és a talárját. Nem merte megtörölni a szemét, mert abban bízott, Piton nem veszi észre, hogy sír. Azonban amikor a férfi felé pislogott, még az eddigieknél is jobban megdöbbent – ugyanis Pitont rázta az elfojtott zokogás, és amikor Hermione még egyszer az üstre nézett, láthatta, amint az alak szomorúan mosolyog Pitonra.

– Perselus... Perselus figyelj rám még egyszer. Utoljára. – a férfi talárja ujjába törölte az arcát és csillogó szemekkel felpillantott – Perselus, ezt be kell fejezned. Szerettelek, és örökké szeretni foglak, de engedj el. Muszáj megtenned, Perselus. Értem. Értünk. És... érte. – mutatott Hermionéra – Azt akarom, hogy boldog légy. Érted, Perselus? Te is tudod, mi a helyes. Hát tedd meg! Ezt akarom, ne felejtsd el.

– Lily... – suttogta megtörten Piton, de a jelenés a szavába vágott.

– Örökké.

Piton szemei tágra nyíltak, de aztán beletörődően bólintott.

– Örökké. – mondta keserűen, és egy utolsó pillantást vetett Lilyre, aki mosolyogva tekintett le rá, majd a gőz egyszerre nem volt más ismét, csupán gőz.

Percek múlva ocsúdott csak fel, hogy Hermione még mindig ott van. Teljesen megfeledkezett a lányról, még akkor is csak homályosan jutott el a tudatáig a léte, amikor Lily rámutatott. Most azonban teljes életnagyságban és életének egész súlyával ott állt, már könnyeit törölgetve, mintha épp összetörne benne valami. És akkor Piton megértette. Megértette, mit akart mondani Lily. Megértette, hogy ez az ő útja, hogy ezt kell tennie az életével – odaadni valaki másnak.

Hermione fel sem fogta, miket mondott Lily, észre sem vette, amikor eltűnt, hagyta, hogy elragadja az önsajnálat, hagyta saját magát megfulladni. Nem látta, hogy Piton hozzá lépett, épp ezért összerezzent, amikor a férfi megérintette az állát, és maga felé fordította az arcát. A lány nem akart rá nézni, de az erős kéz kényszerítette, így kénytelen volt. Arcán fényes csíkokat hagytak a könnypatakok, szempillái pedig összetapadtak. Szipogva próbálta még mindig elfordítani a fejét, de akkor meglátott Piton szemében valamit. És abban a valamiben nyoma sem volt utálatnak, haragnak, neheztelésnek, sőt, semmilyen elvárható negatív érzelemnek.

– Hermione – szólította meg gyengéden –, képes lennél szeretni engem?

Hermione azt hitte, már nem tud ennél jobban meglepődni, de tévedett. Már semmit sem értett. Hetekig áltatta magát, hogy csak a munka meg a kutatás miatt van Pitonnal, erre ma az ő segítségével megidézik Lilyt, ezzel egyidőben rájön, hogy szereti a férfit, de sosem fogja megkapni, és akkor most pont ő kérdez ilyeneket? Ráadásul még soha nem szólította a keresztnevén, de tegezni sem tegezte egyszer sem. Csak meredt az őt fürkésző szemekbe egy darabig, de aztán – talán nem is igazán tudatosan – bizonytalanul bólintott. Pitont addig egészen ismeretlen érzések járták át, olyasféle, mint a viszonzott szeretet. Végre tisztán felfogta Lily szavainak jelentőségét, és ebben a megnyugvásban békére lelt. Halovány mosoly ült ki a szájzugára, és lassan a lányhoz hajolt. Csók helyett azonban ajkával lágyan megérintette Hermione homlokát, és köré fonta a karjait. A lányt olyan biztonságérzet járta át, amit akár csak percekkel ezelőtt még nem hitt, hogy valaha is érezhet.

Egyikük sem tudta, meddig álltak így.

5. fejezet

Ron nem szívesen békült ki a helyzettel, de kénytelen volt. Hannah mindentudóan mosolygott, amikor csak meglátta Pitont a bolt felé igyekezni, a fiú azonban még mindig kételkedett. Azt azonban még ő is kénytelen volt észrevenni, hogy Hermione láthatóan kivirult, s habár ez a kapcsolat sosem volt perzselő és heves, a kölcsönös megértés és megbecsülés megalapozta, az idő előrehaladtával pedig csak erősödött és mélyült a szerelem.

– Nem értem, miért nem akar összeállni ez a nyamvadt bájital. Már mindent megpróbáltam, kevertem erre, meg arra, még egy pillanatra ki is vettem a kanalat, pedig a könyv tisztán azt írja, hogy semmi esetre se vegyük ki... Képtelen vagyok még egy percet elfecsérelni erre. – toppantott mérgesen Hermione a konyhában. Piton mellé lépett, rápillantott az üstben fortyogó halványsárga lére, és rögtön tudta, mi a hiba. Felhúzta a szemöldökét és tett egy hessegető kézmozdulatot a lány felé, de a szemében – évek óta csak az utóbbi időben tapasztalható módon – vidámság csillogott.

– Adja csak ide, Granger.

*Vége*

                                                                                                  

 

Szavazás

Amennyiben, ez lehetséges, egy rövid (1-2 mondatnyi) szöveges magyarázatot fűzzetek a pontokhoz, hogy az írók láthassák, mire kapták az adott pontszámot! A hozzászólásba másold be, a kategóriákat, és írd oda a pontszámaidat. 

Stílus

A történet olvasása közben mennyire találtad az író stílusát élvezhetőnek, kiforrottnak és gördülékenynek?

0-5-ig pontozható

Kulcsok Felhasználása

A választott kulcsok felhasználását mennyire találtad ötletesnek, egyediknek? FIGYELEM! Ez esetben a "karakterek" pont alatt csak azt kell figyelembe venni, hogy mennyire felelt meg a felhasználási feltételeknek.

Karakter: 0-5-ig pontozható

Helyszín: 0-5-ig pontozható

Varázstárgy: 0-5-ig pontozható

Fogalom: 0-5-ig pontozható

Titkos kulcs: 0-5-ig pontozható

Cselekmény

A leírt történetet mennyire találtad fordulatosnak, eseménydúsnak, izgalmasnak?

0-5-ig pontozható

Szereplők

A történet főszereplőinek és mellékszereplőinek mennyire sikerült megragadni a személyiségét, és azt átadni az olvasóknak?

0-5-ig pontozható

Szubjektív vélemény

Téged személyesen, abszolút szubjektíven mennyire fogott meg a történet?

0-5-ig pontozható