Második történet: Bűnbocsánat

Két héttel karácsony előtt, Perselus Piton súlyos sérülésekkel érkezik meg a Szárnyas Vadkanba, az éjszaka közepén. Szállást szeretne kérni Aberforth-tól, de legnagyobb meglepetésére, az örök eminens Granger-t találja a fogadóban. Vajon mit keres Hermione Granger, a Főnix rendjének tagja egy ilyen helyen? Mit titkol? Mi elől menekül? Piton csak egy valamiben biztos, hogy nem nyugszik, amíg ki nem deríti a válaszokat.

A történet csak a 6. részig veszi figyelembe az eredeti könyveket, és két évvel az után játszódik, hogy a trió kijárta a Roxfortot, azonban Voldemort még életben van.

Korhatár: 14

Kulcsok: Perselus Piton, Szárnyas Vadkan, Százfűlé főzet, fény, Nagy utazás

Kategória: Dráma

Jogok: A történet megalkotásából anyagi javam nem származott! A jogok J.K.R.-t illetik. 

FIGYELEM! A történetben LILA betűszínnel megkülönböztetett részletek a MÚLTBAN játszódnak!

BŰNBOCSÁNAT

1. fejezet

Egy út vége

Halk pukkanó hang jelezte, hogy valaki az Abszol útra hopponált. Egyetlen boszorkány vagy varázsló sem volt az utcán, lévén, hogy már éjfél is elmúlt. A fekete köpenyes alak térde meg-megroggyant, miközben a Szárnyas Vadkan irányába botladozott. A fogadó ablakából fény szűrődött ki, kellemes melegséget ígérve a betévedőknek, ami lépteinek meggyorsítására ösztökélte a vándort. Annyi bizonyos, hogy senki sem használná a kellemes szót, ha a Szárnyas Vadkant kellene jellemeznie.

A kricsmi átlag vendégei afféle sötét alakok voltak, akiket minden tisztességes boszorkány és varázsló elkerül. A helyiségben áporodott szag terjengett, a koszos padló látott már jobb napokat, az asztal lapjain repedések jelezték, hogy egy-egy ingerült vendég belevágta a kését. A falakon groteszk festmények láthatóak, vagyis láthatóak voltak valamikor, mára azonban vastag porréteg lepte be őket. Bátran állíthatjuk, hogy a tulajdonos személyisége sem áll éles ellentétben a hellyel. Aberforth Dumbledore volt a megtestesítője mindannak, amire a modern varázsvilág átlag polgára gondol, ha azt hallja, kocsmáros. Köztudott, hogy egy kocsmárosnál több pletykát kevesen hallanak (és ők mind fodrászok) – egész nap hallgatja azokat, és már megtanulta kiszűrni, hogy miben mennyi az igazságtartalom. Zord természete, azonban jó szívet takar.

 Ez lenne tehát a fogadó, ahol a Zsebpiszok köz vásárlói megpihennek este. A férfi felnyögött, amikor végre átlépte a küszöböt. A helyiség csak első ránézésre tűnt üresnek, az új vendég kutatóan pásztázta körbe a helyet a fény forrását keresve, míg nem a sarokban megpillantott egy nőt, aki a pálcájával bevilágította a szobát. Ölében egy vaskos könyv pihent, az asztalon pedig forró tea gőzölgött.

– Miss. Granger… – hallatszott az elgyötört hang.

A nő reflexszerűen felnézett, a pupillái kitágultak a rémülettől, amikor megpillantotta a reszkető, véres köpenybe burkolózott férfit.

– Piton professzor! – kiáltotta ijedten Hermione, és leejtette az ölében tartott könyvet.

Odaszaladt a férfihoz, aki azonnal teljes súlyával ránehezedett. Miközben Hermione egy székhez vezette, felnézett a nő arcára, így az utolsó dolog, amit látott, az az elszánt tekintet volt mielőtt elsötétült előtte a világ.

2. fejezet

Ébredés

Az első dolog, ami tudatosult Perselus Pitonban az ébredése pillanatában az volt, hogy él. Márpedig ez nem kis csodának számított a körülményeket tekintve. A második észrevétele, hogy puha ágyban fekszik. Puha, penészszagú ágyban. Hálát adott Merlinnek, amiért itt lehet, de annyi bizonyos, hogy arra nem volt felkészülve, ami ez után következett.

Amint Piton mozgolódni kezdett, Hermione az ágyához ugrott, annak ellenére, hogy már közel járt hozzá, hogy elnyomja az álom, – azon a kényelmetlen széken, amit magának varázsolt. Miután Pitont belebegtette a földszinti szobába, és elvégzett rajta néhány varázslatot, amivel felmérte az állapotát úgy vélte, hogy a vérzés elállításán kívül semmit sem tehet, amíg fel nem ébred a férfi. Most, hogy ez megtörtént remélte, hogy választ kap a kérdéseire.

– Professzor úr! Piton professzor! – szólongatta Hermione egyelőre eredménytelenül.

Az ágy mellé készített egy pohár vizet és néhány bájitalt, amit a biztonság kedvéért hordott magánál.

– Víz… – hörögte Piton. – Vizet.

– Azonnal – nyújtotta a poharat Hermione, miközben a másik kezével segített felülni a férfinak.

Piton nagyokat kortyolt a hűs italból, amikor végzett, átadta az üres poharat a lánynak.

– Köszönöm – mondta Piton egy cseppet meglepődve, hogy a volt diákja még mindig az ágya mellett ült.

– Professzor, elállítottam a vérzést, de mivel fogalmam sincs, milyen átokkal állok szemben nem mertem bájitalt adni.

– Jól tette – bólintott a férfi, és hallatszott, hogy máris erősebb a hangja. – A köpenyem zsebében talál egy erszényt, abban minden fontos alapanyag benne van a Sebgyógyító főzethez, illetve egy Vér-pótló bájital sem árthat – adta ki az utasítást Piton, mintha csak órán lennének, ám ez sokkal kevésbé volt hatásos ágyban fekve, remegő kezekkel.

– Sebgyógyító főzetem van, csak meg akartam várni, amíg magához tér. Itt van. Igya meg! – nyújtotta Piton felé az üvegcsét, ám amikor észrevette, hogy mennyire remeg az ex-tanára keze, jobbnak látta, ha maga adja be a bájitalt a férfinak. Ez heves ellenkezést és homlokráncolást váltott ki Pitonból, ám nem volt elég ereje, hogy harcoljon a nővel, így végül engedelmeskedett neki.

– Remek. Most pedig elmondja, hogy mi történt önnel, amióta elindult a Nagy utazásra! – mondta Hermione és szigorú tekintetével adta Piton tudtára, hogy nem fogad el kitérő választ.

– Mégis mit képzel!? Nem tartozom magának magyarázattal – mennydörögte Piton, ám érezte, hogy ez a két mondat minden erejét leszívta. – Hátrahanyatlott az ágyra, és félig ülő - félig fekvő helyzetben igyekezett tekintélyparancsoló arcot vágni.

– Valóban, azonban ha jól látom épp most mentettem meg az életét, így valamit csak kérhetek cserébe – jegyezte meg a nő.

– Milyen bájos. Jobban mondva milyen mardekáros. Semmit sem csinál érdek nélkül? – húzta fel a szemöldökét a férfi, és örömmel konstatálta, hogy ez legalább nem okoz számára nehézséget.

– Félreért! – vágta rá Hermione. – Én csak tudni szeretném, hogy hogyan került ilyen állapotba. Hosszú évek óta kém, de sosem maradt el egyetlen bájitaltan óránk sem, az ön egészségügyi állapota miatt. Feltételezem, hogy bajban van. Segíteni szeretnék – magyarázta a nő kétségbeesetten.

– Magának ez a mániája, nem? Megmenteni az elesett embereket, segíteni az elnyomottakon. Szerencsétlen házimanók sem értékelték a próbálkozását. Miből gondolja, hogy én fogom? – tette fel a kérdést a férfi, és kényelmesen elhelyezkedett az ágyon. Ez végre az ő terepe volt: szópárbaj. Ráadásul egy roppant intelligens ellenféllel.

– Nem gondolom, tudom – jelentette ki elégedetten, ugyanis Piton akarva-akaratlanul, de bevallotta, hogy elnyomott, elesett ember, aki segítségre szorul. – Ha jobban belegondol, ön is beláthatja, hogy nem igen talál támogatókra a „nagyvilágban”. A Rend nem bízik önben, a halálfalók majdnem megölték. Fogalmam sincs, hogy mivel leplezte le magát, de kétlem, hogy oda visszamehetne, ahonnan ma éjjel jött – összegezte a nő.

– Nem a halálfalók voltak. A Sötét nagyúr. – A név hallatán Hermione lélegzete elakadt. – Nem lepleződtem le, egyszerűen csak nem voltam hajlandó lemészárolni egy mugli családot. Kimenekítettem őket, de nem volt elég hihető a fedő sztorim – Piton egyszerűen megrántotta a vállát, ami éles fájdalmat eredményezett. – Ez csak egy szokásos büntetés.

Hermione maga sem vette észre, mikor állt fel, de egyszer csak azon kapta magát, hogy kinyújtja a kezét, és végig simít a férfi karján, amire reagálva Piton azonnal elrántotta azt, mintha megégették volna.

– Ön igazán jó ember. Remélem, tudja… – mondta Hermione fátyolos hangon.

Ezt követően egy Invitóval magához hívta Piton erszényét, és az ágy végében lévő kis asztalra kezdte kipakolni a tartalmát.

Piton megrendült a nő szavainak hallatán. Eddigi élete során egyszer sem fordult még elő vele, hogy bárkit is érdekeltek volna az érzései, vagy az, hogy gyűlöli e önmagát a tettei miatt. Emlékei szerint még Albus – akit egyetlen barátjának tartott – sem kérdezte meg tőle soha, amikor visszatért egy küldetésről, hogy hogy érzi magát. Ha meg is kérdezte volna. Az csak a fizikai állapotára vonatkozott volna. Most pedig itt van ez a csupa élet fiatal nő, aki egykor a tanítványa volt, és aggódik ÉRTE. Fontos számára, hogy Perselus jó embernek tartsa önmagát – nem mintha ez valaha is előfordulhatna. – Az ő bűnei nagyobbak, mintsem, hogy Isten vagy ember megbocsáthatná azokat.

Tudta, hogy ezen az egy mondaton még jó sokáig nem fog tudni felülemelkedni, ezért úgy döntött, hogy hasznosabb dologgal üti el az időt. Kihasználta, hogy Hermione neki háttal állt, és felmérte a szobát. A helyiséget szegényes berendezés, és kevés fény jellemezte, ami a komor színeknek volt köszönhető. Az ajtótól jobbra található ágyon feküdt, a szemközti falnál egy kisebb ruhásszekrény állt, mellette pedig egy éjjeliszekrény. Ez volt az összes bútor a szobában.

Felsóhajtott, hogy húzza az időt, és erőt gyűjtsön, végül feltette azt a kérdést, ami a Szárnyas Vadkanba érkezése óta foglalkoztatta volna, ha szégyenszemre nem ájul el. 

– Maga mit keres itt? – Amikor Hermione megfordult, és felnézett, a férfi értetlenséget látott a szemében.

– Már mondtam, ellátom a sérüléseit, most pedig Vérpótló főzetet készítek. – Hermione megijedt, hogy a férfinak talán emlékezet kiesése van, de amikor az arcán gúnyos mosoly jelent meg, rájött, hogy épp bolondot csinált magából.

– Nocsak Miss Granger, hova lett az az éles esze, amiről ódákat zengtek a tanáriban? Természetesen arra gondoltam, hogy mit keres a roxforti iskolaelső egy ilyen putriban két héttel karácsony előtt? – Hermione válaszolni akart. Igazán. Csak, hogy olyannyira lenyűgözte a férfiből sugárzó erő, hogy a torkán akadt a szó. Ilyesmi sem gyakran fordul elő Hermione Granger-el. Mégis ahogy nézte az ágyon fekvő, szinte félholt tanárát miközben a szokásos stílusában kioktatta, elképzelte vajon mi mindenen mehetett keresztül, amióta nem találkoztak, és a tekintetében lévő szilárdság mennyi fájdalom eredménye. – Kisasszony! Válaszra várok – Piton enyhe homlokráncolással jelezte aggodalmát volt tanítványa mentális állapotát illetően.

– Bocsánat. – Gyors torokköszörülés után végre válaszolt az elhangzó kérdésre. – Én itt lakok.

– Micsoda? – Piton a döbbenettől felült az ágyon.  – Itt? Hiszen ez nem biztonságos!

– Mondjon egy helyet, ami az!­ – érkezett a szarkasztikus felelet.

– Mi van Potterrel és a bűbájjal, ami védi? Magának mellette a helye – Perselus látta, hogy a lényegre tapintott. Hermione szemét elfutották a könnyek, és hirtelen fontosnak tartotta, hogy a bájitallal foglalkozzon. Háttal állva felelt a kérdésre.

– Harry jól van, most Ronhoz köti a bűbáj – remegett a hangja és Perselus érezte, hogyha tovább forszírozza a témát annak bizony sírás lesz a vége. Ám nem tudott parancsolni a kíváncsiságának.

– Mi történt?

Hermione megfordult, de a szeméből csak üresség sugárzott.

– Tényleg tudni akarja? Kirúgtak a Rendből. Most, hogy beleártotta magát a legmélyebb magánéletembe talán hagyhatna dolgozni – csattant fel, majd visszafordult az asztal felé, és feltett szándéka volt nem tudomást venni extanáráról.

Perselus egy ideig emésztgette a hallottakat, és szuggerálta a volt iskolaelső hátát, végül arra jutott, hogy egyszerűen nem hiszi el, amit a nő mondott. Az egyszerűen nem létezik, hogy a minden lében kanál, okostojás Granger akkora hibát kövessen el, hogy amiatt Szent Potter megváljon tőle. De mi oka lehetne arra, hogy hazudjon? Amíg ezen töprengett elnyomta az álom.

Hermione serényen dolgozott, ám a képességeihez mérten ez a főzet könnyűnek bizonyult, így akarva-akaratlanul elkalandoztak a gondolatai. Eleinte csak bosszankodott, hogy Piton pletykásabb, mint McGalagony és Bimba együtt véve, közben azonban veszélyes vizekre evezett. Felderengett előtte az a bizonyos este, amikor az élete gyökeresen megváltozott.

A kandalló előtt ült, és azon volt, hogy minél több ellenérvet sorakoztasson fel, ami miatt rossz ötlet lenne használni a bűbájt. Feleslegesen erőlködött, ugyanis semmi sem volt fontosabb számára Harry biztonságánál. Tudta ő ezt nagyon jól attól a naptól fogva, hogy Ronnal megmentették őt a trolltól a lány WC-ben.  Nem volt mit tenni, felkelt a kedvenc foteljéből, és elindult kifelé a szobájából. Már olyan hosszú ideje laktak a Grimmauld téren, hogy bátran nevezhette a szobájának a kis helyiséget, amiben néhány bútoron és a könyvein kívül más nem is kapott helyet. Hermione azonban nem bánta, hogy nem olyan hatalmas, mint Harryé és Ginnyé, így sokkal otthonosabbnak találta.

 Mikor leért a nappaliba Harry, Ron, Ginny, Lupin és Tonks már várták. Napokra bezárkózott a szobájába, hogy megtalálja a tökéletes védővarázslatot Harry számára, így, amikor meghallották, hogy Sipor vacsorával kínál valakit a folyósón, izgatottak lettek.

– Nos? – fészkelődött Harry egy fotelben, aminek a karfáján Ginny ült. – Találtál valamit? – kérdezte kertelés nélkül, mire Ginny nyugtatón a vállára tette a kezét.

Lupin és Tonks a falnak támaszkodva várták a fejleményeket. Tonks hajszíne is izgatottságról árulkodott a piros és lila furcsa átmenete jellemezte.

– Igen. Megtaláltam a megfelelő bűbájt, de nem biztos, hogy használni szeretnéd. Előbb talán négyszemközt beszéljünk – javasolta Hermione, és intett a fiúnak, hogy kövesse.

A többiek döbbenten néztek össze, mivel az utóbbi időben nem fordult elő, hogy bármit eltitkoltak volna egymás elől.

 A folyosón Hermione megállt, és egy gyors hangszigetelő-bűbájjal látta el az ajtót.

– Harry a varázslat, amit találtam egyszerű és praktikus. Megvéd téged minden fizikai támadástól, mintha csak egy pajzs lenne előtted. Hasonló ahhoz, amivel annak idején az édesanyád mentette meg az életedet – magyarázta Hermione.

– Értem, de mi a gond? – kérdezte Harry értetlenül.

– A bűbáj úgy működik, hogy aki kiszórja rád az attól a pillanattól kapcsolatban áll veled, úgy- mond, összeköt titeket a varázslat. Ha téged megtámadnak, az ő ereje csökken. Nem olyan mértékben, mintha őt magát átkoznák meg, de még így is jelentősen csökken az ereje. Minden egyes alkalommal, amikor sértetlenül megúszol egy csatát, ő gyengül, és nem csak ez jelenthet problémát – aggódva figyelte a fiú reakcióját, aki olyan fehér volt, mint a fal. – Ha aktiválódik, a bűbáj onnantól kezdve nem távolodhattok el egymástól száz méternél messzebbre.

– Ezt senki sem vállalná – jelentette ki Harry tárgyilagosan.

A fiú idegesen beletúrt a hajába, és fel-alá járkált Hermione előtt.

– Harry… – kezdte bizonytalanul a lány. – Tudok valakit, aki elég erős, hogy kibírja az energialeszívást, és nem zavarná, ha huzamosabb ideig a közeledben kell lennie.

– Ne légy nevetséges, Hermione! Még Ginny sem menne bele, nem beszélve arról, hogy senkinek sem engedném, hogy kockára tegye értem az életét.

– Mintha ez lenne az első alkalom – jegyezte meg epésen a lány. – Te is tudod, hogy nincs időnk más megoldást keresni. – A hajtincsei, idegességét tükrözve ezerfelé álltak.

– És mégis ki lenne az? Ki vállalná mindezt értem? – tette fel a legfontosabb kérdést a barátja.

– Természetesen, én. – Hermione elszántan nézett Harry szemébe, felkészülve, hogy még órákig kell győzködnie, mire beleegyezik.

– Ó, Hermione… – A kis túlélő szeme könnybe lábadt.

Érezte, hogyha akarna,- sem tudna harcolni a lány ellen, mindig is erős akaratú volt. Ha valamit Hermione Granger a fejébe vesz az úgy is lesz.

– Köszönöm – mondta Harry.

A lány közelebb lépett, és magához ölelte barátját. Tudta, érezte, hogy ezzel a döntéssel az élete örökre megváltozott, mégsem érzett félelmet.

3. fejezet

A házigazda

Piton arra riadt fel, hogy dörömbölnek az ajtón. Túl nehéznek érezte a testét ahhoz, hogy felkeljen, de maradék erejét összeszedve a pálcájáért nyúlt, és maga elé szegezte.

Ekkor tudatosult benne, hogy hol is van. A Szárnyas Vadkanban Hermione Grangerrel, aki az ajtóhoz sietett. Micsoda? Miss. Granger vele maradt egész éjjel? Pitont az sem lephette volna meg jobban, ha Albus Dumbledore bejelenti, hogy leszokik a citromporról. Leeresztette a pálcáját, és hallgatózott.

Hermione kinyitotta az ajtót, és álmosan rámosolygott a látogatóra.

– Jó reggelt, Aberforth! Már vártam – kezdte kedvesen a lány, nem törődve a férfi villámokat szóró tekintetével.

– Ó, igazán? Akkor bizonyára meg tudja magyarázni, hogy miért nem találtam sehol sem üzenetet, amikor nyomatékosan megkértem rá, ha nem itt tölti az éjszakát, szóljon, ha hazaért, szintén. Mi lett volna, ha riasztom a Rendet, és kiderül, hogy maga valami fickóval enyeleg? – tette fel a kérdést indulatos szónoklata végén a férfi. Miközben beszélt hosszú szakálla ide-oda röpködött dühödt fejrázása miatt.

– Először is közlöm, hogy nem hagytam el a házat, itt voltam egész éjjel… – Már vette a levegőt, hogy folytassa, amikor a férfi belefojtotta a szót.

– Ezt nem akartam tudni – morogta.

– Igen, itt voltam egész éjjel, és az új vendégét ápoltam, aki félholtan érkezett az éjszaka közepén. Nem akartam felébreszteni, gondoltam, majd reggel szólok, de úgy tűnik elnyomott az álom – jegyezte meg röstelkedve Hermione.

– Ó – nyögte a fiatalabb Dumbledore. – Akkor, izé. Szóval ki a fickó?

– Perselus Piton. – A bejelentés néhány másodperces néma csöndet váltott ki, amíg Hermione kihívóan, Aberforth döbbenten nézett. – Mivel nehéz lett volna fellebegtetni az emeletre, így a földszinti szobát adtam neki. Van ellene valami kifogása? – kérdezte kihívó arccal, ami egyértelművé tette, hogy ne legyen.

– Nem. Maradjon csak. Ö és hogy van? – kérdezte Ab, miközben toporgással jelezte, hogy nagyon szeretne valahol máshol lenni.

– Jobban. Sok vért vesztett, de úgy néz ki megmarad. Esetleg készíthetne reggelit nekünk. Valami könnyen emészthetőt – tette hozzá gyorsan, amikor a férfi indulni készült. – Kétlem, hogy Piton professzor fel lenne készülve a szalonnás rántottájára – fejezte ki aggodalmát a nő, mire csak valami morgás félét kapott válaszul.

Hermione becsukta az ajtót, megfordult, és macskásan nyújtózott egyet. Nem tett neki jót, hogy egy széken aludt az éjjel, még ha azt el is látta némi kényelmi funkcióval.

Piton kezdte úgy érezni, hogy amióta megérkezett csak fekszik, és döbbenten bámul maga elé. Bár tulajdonképpen ez egyáltalán nem is az ő hibája. Granger tehet mindenről. Kell neki ilyen furcsán viselkednie!? Először megmenti az életét, (ez nagyjából logikus lépés tőle, senkit sem hagyna elvérezni a szeme előtt) utána közli, hogy itt él, (ez tökéletesen elfogadhatatlan, a férfi el is döntötte, hogy amint jobban lesz, egy biztonságos rejtekhelyre viszi). Végül pedig Hermione kiáll érte egy barátjával szemben, és eléri, hogy itt maradhasson (újabb érthetetlen cselekedet, hiszen miért akarna bárki egy fedél alatt élni vele?).  

Gondolataiból Hermione hangja rántotta vissza a valóságba.

– Jó reggelt, professzor úr! – köszöntötte bájosan mosolyogva a férfit. – Rendeltem magunknak reggelit. Remélem nem bánja. Aberforth főztje többnyire ehető, mindenesetre jobb, mint bármi, amit én magam készítenék – viccelődött a nő.

Viccelődött. Vele, Perselus Pitonnal korán reggel egy volt tanítványa tréfálkozik. Sosem hitte volna, hogy megéli ezt a napot.

– Piton professzor! Minden rendben? – kérdezte Hermione aggodalmasan, mivel a férfi csak ült, és nézte őt meredten.

– Igen – felelte egy gyors torokköszörülés után. – Köszönöm, hogy intézett reggelit.

– Gondolom, szeretne egyedül maradni, hogy átöltözzön. Én felmegyek a szobámba, ha elkészült a reggeli, visszajövök. Ha bármire szüksége van, szóljon. Elhelyeztem egy bűbájt az ajtónál, jelzi, ha idegen lép a szobába. – Hermione büszke volt a felkészültségére, de a férfi arcán nem a hála jeleit vélte felfedezni.

– Miss. Granger remélem, tisztában van vele, hogy kivel beszél. Nem egy elveszett óvódás vagyok, hanem a volt sötétvarázslatok kivédése tanára. Tudok vigyázni magamra – mennydörögte Piton, ám a mondat végén elcsuklott a hangja, mert eszébe jutott egy emlék.

 A Grimmauld téren nagy volt a nyüzsgés. Az összes elérhető Rend tag ott tartózkodott, hogy értesüljenek a legújabb fejleményekről. A feszültséget csak fokozta Piton jelenléte. Hiába tisztázta magát Dumbledore meggyilkolásának vádja alól, egy emlék nem győzhet meg mindenkit, – ám Harry Potter ragaszkodott hozzá, hogy tisztelettudóan beszéljenek vele, amit a legtöbben úgy oldottak meg, hogy egyáltalán nem szóltak hozzá.

 A kivétel Hermione Granger volt. Amikor beözönlöttek a Rend tagok a lány egyenesen a Piton melletti széket célozta be. Egy szó nélkül leült mellé, és rámosolygott. Piton egy biccentéssel adta jelét, hogy tudomásul vette a gesztust, de egy árva szót sem szólt.

Nem úgy tűnt, mintha ez elkeserítette volna a lányt, sőt láthatóan valami mulatatta.

– Elárulná, hogy mi ilyen átkozottul vicces? – kérdezte felvont szemöldökkel a férfi.

– Bocsánat, csak tudja fogadtunk Ronékkal, hogy ön hogy fog ma viselkedni. A fiúk azt mondták dühöngeni fog, én pedig, hogy leül ide, és egy leereszkedő mosoly kíséretében közli a Renddel, hogy tesz rájuk magasról – magyarázta kuncogva a lány. – Az előbb tökéletesen olyan arcot vágott, mint amit elképzeltem.

Piton először le akarta hordani a lányt a sárga földig, amiért fogadást kötött rá, de végül csak mordult egyet, és a tekintetét Potter felé irányította.

A terv egyszerű és nagyszerű, a fiú szavaival élve. Piton visszatér a Sötét Nagyúrhoz, és beszámol neki a védőbűbájról. Így Voldemort a megfelelő mértékben aggódni fog, és nem indít azonnali támadást. Piton előáll a zseniális tervvel, hogy van egy bájital, ami hatástalanítja Potterék bűbáját, de a hozzávalók között szerepel egy ritka növény, amiért Kelet Európába kell utaznia. Ugyanis csak az szedheti le a virágot, aki a bájitalba teszi. Ha a Nagyúr elhiszi a mesét, akkor Piton elindul a Nagy utazásra, ha pedig nem, akkor visszatér a Rendhez, hogy új tervet eszeljenek ki. Az egyetlen szépséghiba az elméletben, hogyha a Nagyúr nem hisz neki, akkor nem fogja szépszerével elengedni, hanem jól megkínozza vagy esetleg meg is öli. Ez az eshetőség látszólag a Rend egyetlen tagját sem zavarta különösebben.

A gyűlés végeztével mindenki a konyha felé vette az irányt, hogy megkóstolják Molly főztjét, kivéve Perselus, Remus és Hermione. Remus az ablak előtt állt, és erős homlokráncolása jelezte, hogy aggódik.

– Piton! – szólt a férfi után, amikor az indulni akart. A megszólított megállt, és felvonta a szemöldökét, de semmi mással nem jelezte, hogy érdekelné Lupin mondanivalója. – Sok sikert! – mondta végül Remus, majd elhagyta a helyiséget.

– Aggódik önért – magyarázta Hermione, Perselus döbbent tekintetére reagálva. – Talán nem kellene?

– Ez lenne az első alkalom – felelte Piton mogorván. – Nem úgy tűnt, hogy Pottert izgatná, hogy esetleg nem jövök vissza.

– Ez nem igaz. Egyszerűen csak bízik az ön képességeiben. Tudja, hogyha a dolgok rosszul alakulnának, akkor is ép bőrrel megússza. – A lány szavai sokkal inkább szóltak önmagának, mint a férfinak. – Voldemort nem ölné meg az egyetlen kémét.

– Ha maga mondja, Miss. Granger. – Piton ezzel befejezettnek tekintette a beszélgetést, és az ajtó felé indult, de amikor elhaladt a lány mellett, akkor ő megállította.

– Ígérje meg, hogy… – kezdte Hermione bizonytalanul, a kezét a férfi karján tartva. – Vigyázzon magára! – kérte búcsúzóul, majd kisétált az ajtón.

Piton annyira az emlék hatása alá került, hogy fel sem tűnt neki, hogy Hermione percek óta szólongatja.

– Professzor! Piton professzor! – közelebb lépett az ágyhoz, és a kezét lóbálta a férfi arca előtt, erre végre reagált.

– Mit csinál? Legyeket hesseget? Szedje össze magát Miss. Granger, és ne professzorozzon itt nekem, mert már rég nem vagyok a tanára. – Ahogy egy bölcs ember mondta, a legjobb védekezés a támadás. A gúnyos megjegyzések közé beszúrta a valódi mondanivalóját is, így Hermione ahelyett, hogy megsértődött volna elmosolyodott.

– Akkor én most megyek a szobámba Pers… – kezdte elégedett mosollyal a lány.

– Meg ne próbálja! – mennydörögte a férfi.

– Rendben van, Piton. Ha már témánál vagyunk, esetleg tegeződhetnénk. Ahogy mondta nem vagyok már a tanítványa – vetette fel az ötletet ártatlan arccal a nő, miközben egyik lábáról a másikra állt, ami egy ideges diáklány viselkedésére hajazott.

– Legyen – adta meg magát Perselus Hermionénak. – De most már igazán menj – tette hozzá, megjátszott szigorúsággal.

– Már itt sem vagyok – felelte, és a korábbi fáradtságától eltérő módon, kecsesen kilibbent az ajtón.

Hermione a szobájába érve lerogyott az ágyra, és az arcát a kezébe temette. Iszonyatosan lefárasztotta az elmúlt tizenkét óra, ráadásul a Pitonnal való állandó szócsaták is energiát vettek el tőle, ám ő ezt valahogy nem bánta. Ha másnak nem, önmagának kénytelen volt beismerni már a Grimmauld térre költözése után nem sokkal, hogy kedveli a férfit. Amikor épp nem pokolian dühös, akkor értelmesen el lehet vele beszélgetni, a szokástól eltérően Hermione benne intelligens beszélgetőpartnerre lelt, és a fekete humorát is meg lehet szokni. Amennyiben nem vesz tudomást arról az apróságról, hogy Piton félholtan érkezett, akkor azt mondhatná, hogy ez a legjobb dolog, ami az elmúlt hetekben történt vele.

Szívesen elnyúlt volna az ágyon, hogy bepótolja az alváshiányt, de egyelőre nem tehette. Így tehát felkelt az ágyról, Invitóval magához hívta a tiszta ruháit a szekrényből, és elindult a fürdőszobába. A Szárnyas Vadkan csak egy közös használatra kijelölt fürdővel rendelkezett, de amikor Hermione beköltözött sejtette, hogy hosszú ideig marad, így bűvölt magának egyet a szobája mellé. Nem tudta elképzelni, hogy mindenféle rossza arcú alakkal osztozzon egy fürdőszobán.

Miután befejezettnek nyilvánította a tisztálkodást, elindult, hogy utánanézzen a reggelinek. Korgó gyomra jelezte, hogy bizony már jócskán elmúlt nyolc óra, amikor általában enni szokott.

A konyhába belépve megpillantotta Aberforth-t, amint egy tálcára pakolja az ételeket.

– Remélem, hogy megfelel a díszvendégünknek – morogta Ab, miközben átnyújtotta a tálcát Hermionénak.

–Nagyon szépen köszönjük – hálálkodott mosolyogva a nő figyelmen kívül hagyva a gúnyt Aberforth hangjában.

Kétszer kopogott Piton ajtaján mielőtt bement volna, de nem várt választ, így meglepte, amikor a férfit félmeztelenül találta. Kis híján elejtette a tálcát a látványtól. Éjjel ugyan félig lefejtette róla az inget, hogy ellássa a sérüléseit, de annyira a sebekre koncentrált, hogy fel sem tűnt neki, milyen izmos felsőtest rejtőzik a fekete köpeny alatt. Mire rájött, hogy tátott szájjal bámul a férfira, addigra késő volt egy elterelő szisszenést bevetni, hogy azt higgye a vágásokat nézi.

– Látom, a reggeli is ideér, mire felöltözök – jegyezte meg egy féloldalas mosollyal a férfi.

Piton önmagát is megdöbbentette azzal, hogy nem használta ki Granger szorult helyzetét, de valahogy imponált neki az a csillogó tekintet. Sok idő telt el azóta, hogy valaki utoljára így nézett rá. Jó, legyünk őszinték. Még soha senki sem nézett rá így. Azok a nők, akik lefeküdtek vele a múltban, mind csak gyors numerák voltak, egyik félnek sem jelentett semmit az együttlét. Hermione azonban egészen más eset. Ha őt megkaphatná, akkor minden másképp lenne. Ekkor Perselus érezte, hogy a gondolatai veszélyes vizekre vezetik, így egy gyors torokköszörüléssel jelezte a nőnek, hogy esetleg elfordulhatna.

Hermione borzalmasan zavarba jött, annak ellenére, hogy Piton nem gúnyolódott rajta. Talán pont az volt a gond, mivel általában egy ilyen szituáció szócsatát eredményezett volna, amihez már hozzászokott. Érezte, hogy kezd merőben új irányt venni a kapcsolatuk.

– Megfordulhatsz – szólt a nőnek Piton, miközben visszafeküdt az ágyba.

– Ö itt a reggelije – közölte a nyilvánvaló tényt Hermione elpirulva, és átnyújtotta a tálcát. – Jó étvágyat! – érezte, hogy sehogy sem fog jól kijönni a helyzetből, így az ajtó felé oldalazott.

– Ez itt mind az enyém? – kérdezte a férfi, felhúzott szemöldökkel.

– Nem, a fele az enyém – motyogta és az egyik tányért a kettőből elvette a tálcáról.

– Ha gondolOD, maradhatSZ – ajánlotta Perselus, hangsúlyozva a tegezést. – Lenne miről beszélnünk – tette hozzá gyorsan.

– Rendben – egyezett bele feszengve a nő.

Leült a tegnap este bűvölt székre, és a kisasztalra lerakta a tányérját, miután fél kézzel arrébb tolta a bájital alapanyagokat.

– Tegnap éjjel hazudtál nekem. Most szeretném tudni, hogy miért – közölte Piton, miközben a villájára szúrt egy sajt darabot.

– Én nem is… - kezdte hevesen tiltakozva Hermione.

– Hát persze, hogy nem. Ön soha, és egyébként is, meg egyáltalán. Ugorjunk – mondta a férfi. – Nem kérdés volt, hanem állítás. Hazudtál. Magyarázatot várok.

– Milyen régre menjek vissza? – kérdezte megadóan a nő.

Hermione maga sem értette, miből feltételezte, hogy képes átverni Dumbledore kémét. Ha eddig senkinek sem sikerült, miért pont ő járna túl az eszén.

– Amilyen régre kell. – Piton oldalra döntötte a fejét, és tanulmányozta Grangert.

– Nem tudom hallott e a Grimmauld téri csatáról. De azon az éjszakán kezdődött minden.

– Igen. Hallottam, hogy a halálfalók áttörték a Fidelius bűbájt, és a Rend ott tartózkodó tagjai harcoltak velük. Győztünk. Nem? – kérdezte a férfi.

– Igen, de milyen áron. – Hermione szemét elfutották a könnyek, igyekezett koncentrálni, de nehezen ment. – Azon az estén mindössze nyolcan voltunk a házban. Harry, Ron, Ginny, Fred, George, Lupin, Tonks és én. A két felnőtt „vigyázott” ránk, amíg Molly és Arthur hazamentek néhány fontos holmiért. Kingsley nem helyeselte, hogy magunkra hagynak minket, de neki is dolga volt, és úgy tett, mintha bízna Tonksban. Időben érzékeltük, hogy idegen van a házban, csapdákat állítottunk fel különböző helyeken, a terv az volt, hogy kicsaljuk őket a házból, és ha mindenki kint van dehopponálunk. A csapat egy része az Odúba, a másik fele a Kagylólakba, de nem mindenki ért oda.

4. fejezet

Vallomások

Hangzavar volt, mindenhonnan kiáltások hallatszottak, a Rend-tagok minden erejükkel küzdöttek a csuklyás alakok ellen, de az ellenfél nyerésre állt. Ron és Harry egy nővel hadakoztak, a kacajból ítélve Bellatrix volt az.

Hermione érezte, hogy minden percben csökken az ereje. Harry nagyon jól harcolt, de így is eltalálta időnként egy- egy átok, ami őt rettenetesen legyengítette. Közben ő is párbajozott egy álarcos férfival, így nem vette észre, hogy Bellatrix a fiúkat ott hagyva rá irányítja a figyelmét.

– Ide nézz, te mocskos kis sárvérű! – kiáltotta a boszorkány, és már lőtte is az átkot.

Hermione csak egy fénycsíkot látott, a következő pillanatban pedig egy erős test zuhant rá, és a földre nyomta. Egy nő sikítása hallatszott, de sokkal kevésbé fülsértő, mint az előbbi. Ez a sikoly a szíveket sértette. Nem merte kinyitni a szemét, pedig tudta, hogy tovább kell harcolnia. Fuldoklott a portól, amit belélegzett, és nagy nyomás nehezedett a mellkasára. A háború alatt először igazán rettegett. Nem a haláltól félt, hanem attól, hogy az előtt hal meg, hogy Harry és a többi barátja biztonságos helyre menekülne.

Minden erejét összeszedte és megpróbálta lelökni magáról a férfit, de érezte, hogy nem mozdul. Nem is értette a dolgot. Hirtelen rájött, hogy a sikoly forrását kéne keresnie, ekkor beúszott a látóterébe egy lila hajú nő, aki felé rohant, ám mielőtt bármit is mondhatott volna, egy halálfaló lerángatta róla a testet, és dehopponált, majd egymás után sorban az összes fekete alak eltűnt.

– Hermione, jól vagy? – Kérdezte Harry, miközben leült mellé.

– Én… igen. Azt hiszem. Mi történt? – Érkezett a kérdés vékony hangon.

– Gyere, kelj fel! El kell tűnnünk innen. – Harry felsegítette a földről, de nem nézett a szemébe.

Az Odúba hopponáltak. Molly már készült, amint beléptek az ajtón étellel kínálta őket, nyugtató szavakat mormolt, és számolta a gyermekeit, hogy ki hiányzik. Mikor megállapította, hogy mind épségben vannak, gyorsan ellenőrizte a többieket.

– Hol van Remus? – kiáltotta ijedten Molly, és tekintetével Tonksot kereste, aki abban a pillanatban lépett be az ajtón remegve az elfojtott zokogástól.

– Ne! – nyögte Hermione, amikor tudatosult benne, hogy Lupin volt az, aki kivédte Bellatrix átkát, és őt rángatta le róla az a halálfaló.

– Megmentette az életem – suttogta alig hallhatóan Hermione.

– Ez csak természetes. Bármelyik Rend-tag megtette volna – közölte Piton szenvtelenül. – Folytassa.

Egy darabig a földet bámulta, majd a reggelije maradékát, alig evett belőle. Végül a kezeit tördelve nagy levegőt vett, és folytatta.

– Remust elkábították, és magukkal vitték a halálfalók.

A Rend-tagok az Odúból még aznap éjjel átköltöztek a Kagylólakba, mert azt biztonságosabbnak ítélték, de sürgető probléma volt egy új főhadiszállást találni.

Az elkövetkezendő két nap azzal telt, hogy a szabadon mozgó Rend-tagok új főhadiszállást kerestek, a fiatalok pedig igyekeztek felkészülni egy esetleges újabb támadásra. Kingsley már régóta nem kapott érdemi információt a Minisztériumból, nem bíztak benne. Ez nagyban megnehezítette a készülődést.

Hermione azonban nem tette túl magát a támadáson, képtelen volt újabb tervek kieszelésére összpontosítani. Tudta, hogy az egész akció csak egy teszt volt, hogy vajon működik-e a védőbűbáj Harryn, ami remekül funkcionált, de ennek ellenére túl nagy veszteségnek tartotta Lupin elrablását. Éjszakánként rémképek gyötörték arról, hogy Remust kínozzák Malfoyék. Még mindig emlékezett arra a napra, amikor ő vonaglott a márványpadlón sikoltozva, de senki sem segített. Vannak az életben olyan pillanatok, amikor egyetlen emléked marad csak egy hang, egy szag vagy egy érintés. A Crutio átok hatása alatt lenni, pont egy ilyen pillanat volt. Valami szörnyű bűz terjengett a levegőben, akkor azt hitte az a halál szaga, de tévedett valójában csak a vér és a kosz keveréke volt, mégis valahányszor eszébe jut, az a nap újra érzi, mintha körülölelné, elnyelné. A gondolat, hogy Remus ugyanezt éli át, vagy még rosszabbat elviselhetetlen volt. 

– Jól vagy? – kérdezte Hermione Perselust, amikor a férfi arcán fájdalmas kifejezés jelent meg. – Tarthatnánk szünetet. Biztosan kimerültél. Nem akarlak fárasztani.

– Én jól vagyok. És te? – A kérdést egy sóhaj követte.  – Eddig nem tudtam, mit tett veled Bellatrix, ha tudom már rég… – Piton maga sem tudta mit tett volna. Megöli? Ugyan.

Erős vágyat érzett, hogy megbosszulja a lány sérelmeit, még ha nem is tudna változtatni semmin. Akkor, ott, a Szárnyas Vadkan koszos vendégágyán Perselus Piton rádöbbent, hogy fontos számára Hermione Granger.

– Nincs szükségem szünetre. Folytasd – kérte a férfi, de ezúttal figyelt, hogy az arca ne árulkodjon érzelmeiről.

– Rendben – egyezett bele Hermione, de közben aggodalmasan fürkészte a férfi vonásait. – Tudtam, hogy ki kell hoznom onnan Remust, de fogalmam sem volt hogyan.

Perselus figyelmesen hallgatta a nő beszámolóját, és közben arra gondolt, hogy bárcsak érte küzdött volna így valaki, akkor talán másképp alakul a sorsa.

Hermionénak két dologra volt szüksége: egy tervre, és magányra. Az elsőt vélte könnyebbnek, de rájött, hogy most először nagyon kényelmetlen a Harryvel való kapcsolat. Nem hagyhatta el a házat, mert akkor megszűnik a bűbáj hatása. A második megvalósítása szintén komoly akadályokba ütközött, mivel mindenki szükségét érezte, hogy gondoskodjon arról, hogy Hermionénak mindene meglegyen, Molly attól félt, ha magára hagyják, depresszióba süllyed, ezért folyamatosan körülötte sürgött-forgott.

Azonban a Kagylólakba érkezésük utáni harmadik napon végre eljött az alkalom, hogy megszökjön a fürkésző tekintetek elől. Az összes Weasley és Harry a nappaliban hallgatott egy tengerentúli kviddics közvetítést, így ő észrevétlenül felosonhatott a szobájába.

Estére készen is állt arra, hogy kiszabadítsa Lupint, és csak hat órájába, néhány hajszálába, és két pennájába került a terv kidolgozása. Tudta, hogy csak egy esélye lesz arra, hogy megszökjön, ha azt elszúrja, akkor Remus ott hal meg a Malfoy kúriában. A végrehajtás nem volt egyszerű, hiába állt mögötte sokévnyi gyakorlat, ez volt az első alkalom, hogy teljesen egyedül vág neki egy veszélyes küldetésnek. Eddig mindig számíthatott Harryre és Ronra, de ezúttal nem szólhatott nekik.

Arra hogy észrevétlenül szabadítsa ki Lupint édes kevés esélye volt, így számolnia kellett azzal az eshetőséggel, hogy más alakjában kell oda mennie, mert ha őt meglátják, rájönnek, hogy Harry védtelen. Hermione úgy vélte a legegyszerűbb megoldás, ha százfűlé főzetet alkalmaz. Sokáig gondolkozott rajta, hogy kinek az alakjában lenne a legcélszerűbb végrehajtani a tervet, végül arra jutott, hogy a logikus választás Tonks. Mindenki tudja róla, hogy heves természetű, könnyen elképzelhető, hogy elszökik kiszabadítani a szerelmét. Ezen a ponton elgondolkozott rajta, hogy akár be is avathatná őt a tervébe, de elvetette ezt az ötletet.

A vacsoránál tökéletes alkalom adódott ahhoz, hogy megszerezze a szükséges felszerelést. A Rend több tagja Billék vendégszeretetét élvezte esténként, így néhány auror is volt a társaságban, akiknél rendszerint vannak bájitalok vészhelyzet esetére. Hermione reménykedett, hogy a számára létszükségletű százfűlé főzet is valamelyik táskákban rejtőzik. Nem kellett csalódnia.

Az akciót másnapra tervezte, így az izgatottsággal vegyes aggodalomtól aludni sem tudott. Hajnali négykor abbahagyta a próbálkozást, kiszállt az ágyából, halkan felöltözött, és leosont a konyhába, hogy egyen valamit. Fél hatkor akart indulni, hogy még az előtt eltűnjön, hogy Bill munkába indulna, de ha már úgy sem aludt, előrehozta az indulást. A spontaneitás a legjobb barátja ez alkalommal. A táskájából kivette a főzetet, és egy hajtásra megitta. Az ízétől fintor jelent meg az arcán, borzongva gondolt arra a napra, amikor Harry alakját öltötte magára. Az átváltozás sem volt kellemesebb, mint a bájital aromája. Hamarosan lila hajjal, ziláltan állt a Kagylólak konyhájában, a kelleténél eggyel nagyobb méretű ruhában. Gyorsan lecserélte az öltözetét, majd kisétált a kertbe, hogy a védőbűbájokon kívül hopponáljon.

A küldetés első részét teljesítette. Megszökött a Rendtől, minden feltűnés nélkül. A Malfoy kúriához közeli tisztásra érkezett. A pukkanó hangtól megriadva néhány nyuszi a bozót felé menekült, de rajtuk kívül egy árva lélek sem tartózkodott a közelben. A fű nedvessége hamarosan áthatolt Hermione edzőcipőjén, ami miatt a lány átkozódni kezdett. Amikor látó távolságon belülre került a kúria, akkor kiábrándító bűbájt szórt magára. A szél teljesen a lány arcába fújta a haját, de a kezeit lefoglalta, hogy előre szegezze a pálcáját, és a kabátját összehúzza magán. A fák lombjait tépte a szél, villámlott, a reggeli félhomályt újból sötétség váltotta fel. Ha Hermione Granger nem griffendéles lett volna, akkor egész biztosan elfut, és meg sem áll hazáig, ahol bebújik a jó meleg takaró alá, de a mi hősnőnket nem ilyen fából faragták.

A kaput elérve lefuttatott néhány bűbájt, hogy felmérje a védelmi rendszert. Tudta, hogy a foglyok nagy részét ide hozzák, így sejtette, hogy erősen védett a ház, és csak remélhette, hogy maga Voldemort nem épp most ugrik be egy reggeli teára. Meglepően gyorsan felismerte a varázslatokat, és hatástalanította őket, majd a kapun belépve, újra kiszórta őket. Tudta, hogy így dupla munka lesz kifelé újból hatástalanítani, de ha valaki menetközben be vagy ki akar menni, az észrevenné a hiányukat. Az újabb siker egy halvány mosolyt csalt az arcára, miközben elkönyvelte, hogy nem hiába volt iskolaelső a Roxfortban. Mielőtt azonban nagyon beleélhette volna magát a dologba, motozást hallott a díszfenyők közül. Mozdulatlanná dermedt, és ellenőrizte, hogy a kiábrándító bűbáj működik e, majd a pálcáját a zaj irányába szegezve várt. A fák közül két fehér páva lépett ki Malfoy féle fensőbbségességgel. Ha Hermione nem épp egy mentőakció közepén tart, felnevetett volna ezen a nagyzoláson. Nem ért rá csodálni a madarakat, bármily szépek is voltak, így folytatta útját.

A ház bejárata előtt két halálfaló őrködött. Egyikük az oszlopnak dőlve horkolt, a társa laposakat pislogva nézett maga elé. Átfutott a lány agyán, hogy megvárja, amíg a másik is elalszik, de félt, hogy kifut az időből. A helyzet erőszakos megoldást kívánt. A kábító bűbáj a háború során sokszor tett jó szolgálatot, ez alkalommal is megmentette Hermionét. Az ájult férfi fölé hajolva kitapogatta a pálcáját, és a kabátja zsebébe rejtette, majd az alvó halálfalóhoz fordult, őt is megfosztotta fegyverétől. Biztos, ami biztos alapon rá is küldött egy átkot. Néhány évvel korábban elképzelhetetlennek tartotta volna, hogy „oktalan” erőszakot alkalmazzon, azonban a háború megtanította rá, hogy szükséghelyzetben nincs szürke, csak fekete és fehér. Valaki vagy a mi oldalunkon áll, vagy a másikon. Nehéz lecke, de hasznos.

Az ajtó mögött feltárult előtte mindaz a gazdagság, amit már az első alkalommal sem bámult lenyűgözve, sokkal inkább undorodva, ekkor is csupán búvóhelyek után kutatva járatta körül tekintetét a helyiségen, egy esetleges menekülés miatt. Halk lépésekkel közeledett a pince felé, ahol annak idején a barátait őrizték. A Homenum Revelio megmutatta, hogy tizenöt ember tartózkodik a házban. Ez mindenhogyan soknak hangzott, és Hermione paradox módon csak remélni merte, hogy ezek közül több a fogoly. Gyors fejszámolást követően megállapította, hogy maximum hat halálfalóval tud elbánni, ha Bellatrix is köztük van, mert ő önmagában is sok. 

Hermionét egy bizonytalan kopogás zökkentette ki a mesélésből. Piton reagált előbb, kiszólt, hogy szabad. Aberforth lépett a helyiségbe kezében egy tálcával, amin krumplipüré, és rántott hal illatozott.

– Gondoltam ennétek valamit. Egésznap vártam, hogy szóltok, de eluntam – magyarázkodott a férfi az ajtóban állva.

– Nagyon kedves öntől. Köszönjük – hálálkodott mosolyogva Hermione, miközben a tálcáért nyúlt. – Észre sem vettem, hogy elment az idő. Nem szeretnél aludni egy keveset? – kérdezte Perselus felé fordulva.

– Még nem fejezted be a történetet – mondta Piton, miközben gyanakodva méregette az ifjabbik Dumbledore-t.

– Rendben. Akkor én megyek is – köszönt el az öreg, és már kívül is volt az ajtón.

– Fejezd be, majd utána alszom. Még csak… - kezdte Piton miközben órát keresett a szobában.

– Öt óra van – fejezte be a mondatot Hermione. – Legyen, folytatom, de utána pihenned kell!

– Igenis, Madam Pomfrey – gúnyolódott Perselus válaszul.

Miután mindketten elfogyasztották, amit Aberforth főzött, Hermione folytatta a vallomást.

A Disaudio bűbáj segítségével elnémította lépteit, így közeledett a „cellák” felé.  Nem hallott beszélgetést, de ezt a korai időpont számlájára írta. A sötétben tapogatózva nehezen tudott haladni, de nem merte megkockáztatni, hogy fényt gyújtson. Emlékezetből kanyarodott a megfelelő helyen, azonban a Roxfort iskola elsőjének emlékezete nem akármilyen. Pár perc múlva elérte a pincét. Dohos szag terjengett, az ablaktalan helyiségek üresen álltak, hiába hunyorgott Hermione nem látott senkit a régi cellákban. Épp kezdte volna hatalmába keríteni a kétségbeesés, amikor zajt hallott a folyosó vége felől. Meggyorsította lépteit, hogy minél hamarabb megtalálja a zaj forrását. Az utolsó helyiségben, a rácsok mögött, a félhomályban alig kivehetően egy férfi állt reszketve a köhögő rohamtól. Hermione ekkor összeszedve minden bátorságát elsuttogott egy Lumost, amit egy ismerős kiáltás követett.

– Css, semmi baj, Remus. Én vagyok – motyogta Hermione Tonks hangján.

– Dora! – A sóhajtás egy reményvesztett ember minden bánatát tartalmazta. – Biztos álmodom. Megint. Bárcsak valóság lennél. Szerelmem. Egyetlenem – suttogta Lupin, de hangja megtört volt, amint Hermione közelebb tartotta a pálcáját a rácsokhoz, észrevette, hogy könnyek csorognak az arcán.

– Nem álmodsz. Tényleg itt vagyok – bizonygatta a lány, és gyorsan levette magáról a kiábrándító bűbájt.

– Dora, hogy találtál rám? – kérdezte Remus megbabonázva, hogy láthatja még életében kedvesét.

– Az hosszú történet. Majd később elmesélem – hárította el a kérdést Hermione, és válasz helyett feltörte a zárat.

Lupin vélt szerelméhez lépve magához ölelte, és már csókolta is volna, ha a lány nem állítja meg.

– Erre ráérünk még – magyarázkodott a lány. – Hányan vagytok itt? Olyan üresnek tűnt a hely.

– Tegnap a foglyok egy részét átszállították, csak ketten maradtunk. Dean és én – világosította fel két köhögő roham között Lupin.

– Ő hol van? – nézett be a cellába Hermione.

– Malfoy leküldött érte valakit egy fél órája.

– Értem, de hova vitte? – kérdezte még mindig értetlenül a lány, nem értve a zavart kifejezést a férfi arcán.

– Néha, khm… minden nap, felvisznek minket egy kis beszélgetésre – motyogta lehajtott fejjel Remus, mire Hermione lélegzete elakadt.

Nem kellett sok idő, hogy tudatosuljon benne, ez kínzást jelent. Úgy érezte, hogy hamarosan viszontlátja a reggelijét.

– Hol… hol zajlanak ezek a „beszélgetések”? – érkezett a kérdés.

– Lucius engem mindig a szalonba vitt. Oda menjünk először. Ha nincs ott, még mindig kereshetjük máshol – hadarta sürgetőleg Lupin, és már indult is felfelé.

– Szívem! – Hermione szíve összeszorult attól, amit mondani készült. – Nem mehetünk érte.

– Mi? Ezt hogy érted? A többiek kint várnak, nem? – sorolta meglepetten a kérdéseket Remus.

– Nem – felelte komoly tekintettel Hermione. – Nincsenek többiek. Egyedül jöttem. – A felismerés fájdalmas volt a férfi számára, de nem adta fel.

– Akkor sem hagyhatjuk itt. Meg kell próbálnunk megmenteni – mondta határozottan.

– Ha megpróbáljuk, meghalunk. Az egyetlen esélyünk, hogy élve kijussunk innen az, ha lelépünk, amíg Malfoyék el vannak foglalva. – Ez a monológ még saját maga számára is lelketlenül hangzott, és mire befejezte tudta, hogy hiába van igaza, nem hagyhatja sorsára volt osztálytársát.

– Én nem megyek sehová nélküle – közölte elszántan Lupin, és abban a percben Hermione pontosan tudta, hogy miért szeretett bele Tonks a férfiba.

– Rendben – egyezett bele gyorsan, és követte volt tanárát fel a lépcsőn.

– Jut eszembe, hoztam neked egy pálcát – nyújtotta át a férfinak a kabát zsebéből előkotort fegyvert.

– Köszönöm – hálálkodott Remus, és ez alkalommal valóban szájon csókolta Hermionét, aki ettől rögtön elpirult, és magában hálát adott Merlinnek, hogy a sötétben ezt a férfi nem láthatja.

Mindketten kiábrándító bűbájt szórtak magukra, így csak remélni tudták, hogy egy irányba haladnak. Hermione átkozta az ostobaságát, amiért nem lopta el Harry láthatatlanná tévő köpenyét. Ahogy felfelé haladtak, hangfoszlányok jutottak el hozzájuk. Malfoy és Bellatrix vitatkoztak valamin, de ők csak annyit értettek belőle, hogy Lucius a házban akar maradni, mivel ezt ismételgette hajthatatlanul. A lépcső után Hermione jobbra fordult a hangokat követve. Öles léptekkel haladt, amíg egyszer csak nekiütközött Remus hátának. A férfi hátranyúlt, befogta a száját, és visszalökte a sarok mögé.

– Ne ijedj meg! – suttogta Lupin, amitől persze Hermione azonnal megijedt.

Micsoda idióta mondat. Gondolatban feljegyezte, hogy feltétlenül intézze el, hogy bekerüljön a Top 10 leghülyébb utolsó mondat közé.

– Tudjukki is a szobában van Malfoyékkal. A legjobb lesz, ha én bemegyek, és felmérem a terepet, te pedig az udvarban megvársz. Negyed óra múlva Deannel vagy nélküle, ott találkozunk, hogy együtt hopponáljunk – vázolta a megvalósíthatatlan tervét Remus.

– Jobb ötletem van. Te mész le az udvarra, mivel le vagy gyengülve, és én lopózok be Malfoyékhoz. – Hermionét nagyon zavarta, hogy a levegővel vitatkozik, ráadásul egy számára idegen hangon.

– Tonks, ugye nem gondolod komolyan, hogy egyedül hagylak? – Más esetben viccesnek hatott volna ez az ingerült suttogás, de ezúttal csak egy fintort váltott ki a lányból.

– Menjünk együtt. Fogd meg a kezem! – nyújtotta a sajátját Hermione.

Együtt indultak el újra a hangok irányába. Amikor elérték az ajtót, ahonnan Bellatrix rikácsolása kiszűrődött, Hermione kiötölte a menekülési haditervet. Egy szó: házimanó. Tudta, hogy legutóbb ez Dobby életébe került, de nem volt jobb ötlete. Sipor az elmúlt években megtanulta, hogy nemcsak Harry, hanem Ron és az ő utasításait is követnie kell. Így számított rá, hogy a manó, majd kimenekíti őket.

– Amíg Mcgalagony az igazgató, addig nem támadhatjuk meg az iskolát. Még állnak a védőbűbájok, amiket az a vén marha szórt ki. Nincs esélyünk – erősködött Malfoy.

– Lucius… – sziszegte Voldemort. – Nem akarom azt a szót hallani, hogy nincs. Nekünk mindenünk meg van. Holnapután elindítjuk a támadást a Roxfort ellen, és Potter oda fog rohanni, hogy megmentse az átkozott barátai életét. Jól mondom, Mr. Thomas? – szólt a sarokban remegő fiúhoz, aki a földön feküdt vérző karját szorongatva.

Hermione maga után húzta Lupint a kezénél fogva, és a fal mellett araszolva elindult Dean felé. Elhatározta, hogy, amint mellé ér Siporért kiállt, megszünteti a kiábrándító bűbájt, és imádkozik, hogy késsen annyit Voldemort reakcióideje, hogy túlélje a kis mentőakciót. Reszketve hajolt le, hogy megfogja Dean kezét, majd égbe kiáltotta minden reménységét:

– Sipor! – a hangra mindenki Dean felé fordult, és értetlen képet vágott, de mielőtt még bárki a pálcájáért nyúlt volna megjelent Sipor, Hermione felfedte magát, elkapta a manó karját, és dehopponáltak.

– A hopponálás előtt Voldemort meglátott engem, de csak engem, mivel Lupinon rajta volt a kiábrándító bűbáj. – Hermione hangja megremegett, és igyekeznie kellett, hogy ne buggyanjanak ki a könnyei annak hatására, amit mondani készült.

– Bántott téged? – tette fel a meglehetősen ostoba kérdést Piton. Ha Voldemort valakit „bánt”, az nem távozik onnan élve.

– Engem nem. Ez itt a lényeg – mondta a lány a semmibe bámulva. – A százfűlé főzet hatása a haza érkezésünk után még egy órán át tartott. Így Remus azt hitte, Tonks szabadította ki, Dean is azt hitte, Tonks mentette meg, Voldemort pedig azt hitte, Tonks hallgatta ki. A három közül ez utóbbi volt a legveszélyesebb. – A hangja leginkább a varjúkárogásra kezdett hasonlítani, ami nem is csoda, hisz órák óta szünet nélkül beszélt.

Piton magyarázat nélkül is mindent értett, de hagyta, hogy a nő folytassa.

– A támadást persze lefújták a halálfalók, mivel a Roxfortnak elég ideje volt felkészülni. Voldemort tombolt, és minden haragját egy emberen akarta kitölteni. Egy auroron.

– Nem muszáj elmondanod. El tudom képzelni a folytatást. De az még mindig nem világos, hogy miért vagy itt. – Piton elmélyülten nézte Granger beesett arcát, karikás szemeit, jobb napokat is látott farmerját, de mind ez eddig nem zavarta, mivel háború van. Senki sem a külsejével foglalkozik, még Narcissa is lepukkadt egy kissé az utóbbi időben.

– Nekem MUSZÁJ elmondanom – hangsúlyozta Hermione. – Egyetlen ember tudja csak mi történt azon a napon, és az Harry. Amikor visszaértünk a Kagylólakba, én rögtön félrehívtam őt, hogy négyszemközt elmondhassam neki, hogy mentettem ki Remusékat. Alig néhány mondat hagyta el a számat, már tudta, hogy nem Tonks vagyok. Bevallottam neki mindent, hogy százfűlé főzetet loptam egy Rend tagtól, hogy kihallgattuk Voldemort tervét, még azt is, hogy Deant képes lettem volna ott hagyni, és ő csak nézett rám, kiüresedett tekintettel, és nem szólt egy szót sem. Egy árva szót sem. El tudja ezt képzelni? – vált hisztérikussá a nő hangja.

– Nem, ami azt illeti, a legkevésbé sem tudom elképzelni, hogy Potter csöndben maradna – felelt a költői kérdésre Piton rezignáltan, mire Hermione felnevetett, de nem volt abban a nevetésben semmi vidám, sokkal inkább hasonlított egy őrület szélén álló nő segélykiáltásához.

– Pedig így volt. Percekig vártam, végül már szinte könyörögtem, hogy szólaljon meg. Végül közölte, hogy senkinek sem árulhatom el mi történt, hadd higgyék, hogy Tonks mentette meg őket. Önként ajánlottam fel, hogy eljövök, mert veszélyt jelentek a Rendre. Harry túl dühös vagy csalódott volt ahhoz, hogy tiltakozzon. Senkinek sem szóltam, másnap reggel összecsomagoltam, és hopponáltam.

– Miért mondod el mind ezt nekem? – Piton felállt az ágyról, és megállt a nő széke előtt.

– Mert te vagy az egyetlen ember, aki nagyobb bűnöket is elkövetett annál, hogy megvessen azért, amit tettem, és mert ha befejeztem a történetet, akkor sem fogsz sajnálni. Itt nem én vagyok az áldozat. Én gyilkos vagyok – kiáltotta az utolsó mondatot kétségbeesetten a nő, miközben Perselus letérdelt elé, és nyugtatólag a vállára tette a kezét.

Hogy valóban ezért mondta el az igazságot, vagy csak feloldozásra várt, hogy egy kívülálló kimondja az ítéletet: Nem bűnös! – azt Hermione maga sem tudta.

– Add ki magadból! Ne fojtsd el! Üvölts! Törj, zúzz! Majd ha megnyugodtál, akkor elmondod mind azt, amit el kell mondanod. – Piton bársonyos mély hangja gyógyír volt, azokra a sebekre, amik hetek óta marcangolták Hermione lelkét.

– Már nem akarok kiabálni – mondta leszegett fejjel a nő. – Azon az éjszakán, amíg én a szobám rejtekében vártam, hogy elmúljon annak az átkozott főzetnek a hatása, - amit mellesleg be kéne tiltani, hisz kinek képzeljük magunkat, hogy mások arca mögé rejtőzve kövessünk el borzalmas tetteket. Minden egyes alkalommal, amikor valaki testét magunkra öltjük az ő nevében cselekszünk, az ő életével játszunk, Istennek képzeljük magunkat talán, hogy emberi sorsokról dönthet egy bájital? – szóval ez alatt, Nymphadora Tonksot brutálisan megkínozták, majd a holttestét a halálfalók közszemlére tették, hogy mindenki lássa mi vár az ellenállókra. Harrynek nem sikerült elérnie őt, semmiről sem tudott. Azt sem tudta miért kellett meghalnia. – Hermione hangja zokogásba fúlt, és előredőlve Piton mellkasához bújt.

A férfi átkarolta a nő vállát, lehúzta maga mellé, és hagyta, hogy a könnyei eláztassák a fekete ingjét. Perceken át ültek a földön összeölelkezve, ki-ki a maga gondolataiba mélyedve, és egyikük sem gondolt arra, hogy el kéne húzódniuk, mert kellemetlen a másik közelsége. Olyan természetességgel simultak egymáshoz, mintha egész életükben ezt tették volna.

A legszörnyűbb érzés, hogy tudta nem változtathat rajta, és bármennyire szeretné, nem tud vezekelni a tetteiért. Vezeklés… mi az, amit ő tett? Elbújt egy koszos ki fogadóban, hogyha segíteni nem tud, legalább ne ártson. Mi ez Perselus Piton tetteihez képest? Azonban Hermionénak rá kellett ébrednie, hogy az egyetlen dolog, amit tehet, hogy megbocsát önmagának. Ez azonban az egyik legnehezebb dolog a világon. Oly könnyen mondjuk ki másoknak a feloldozó szavakat: megbocsátok. Ám ezek a szavak néha hazudnak. Másokat becsaphatunk, de átverhetjük-e önmagunkat? A lelke mélyén tudta, hogy Harry már akkor este megbocsátott neki, a szemében nem volt vád vagy harag, csak szomorúság, mert tudta, hogy elveszíti az egyik legjobb barátját. A nőnek nem kellett kimondania, hogy elmegy, tudta ő a nélkül is. Hermione vállai időnként megrázkódtak a zokogástól, de szép lassan megnyugodott.  A könnyeivel együtt a fájdalom is távozott a testéből. Először gondolt úgy annak a napnak az eseményeire, mint a múltra. Elmúlt.

Hermionénak egy valamiben igaza volt. Keresve sem találhatott volna olyan embert, aki jobban megérti a fájdalmát, mint Perselus Piton. A nő vallomásától hirtelen elárasztották az emlékek, minden egyes alkalom, amikor nem menthetett meg egy ártatlan embert, és azok az idők is, amikor nem is akarta megmenteni őket. Sosem bocsájtott meg önmagának, akkor sem, ha Albus annak idején képes volt rá. Még ő sem tudhatott minden szörnyűségről, amit elkövetett vagy végig nézett. Számára nincs megváltás, de Hermionénak még van.

– Nem tehetsz róla – suttogta a nő fülébe, miközben a haját simogatta.

– Dehogynem! Nekem kellett volna meghalnom, de olyan gyáva voltam, hogy más alakjában mentem el korunk legveszélyesebb sötét varázslójához, kockára tettem egy ártatlan ember életét, hogy szuperhősöset játsszak, és vesztettem – sorolta bűneit Hermione a férfi szemébe nézve. – Remus soha többet nem látta. Az utolsó emléke élete szerelméről hamis. Én voltam vele, az én kezemet fogta, rám nézett csillogó szemekkel, és én hagytam. Hagytam, hogy azt higgye, a mese végén eljön a happy end, pedig happy end nem létezik, csak befejezetlen történet. Ezt egy mugli író mondta – magyarázta elkeseredetten.

– Nem! Soha ne mondj olyat, hogy meg kellett volna halnod. Voldemort egy lelketlen gyilkos, az ő hibája, hogy milliókat kínoznak és ölnek meg. Ő ad rá parancsot. Csak Merlin a tudója, hány gyilkosság szárad a lelkén. Erről te nem tehetsz – győzködte Perselus Hermionét, és önmagát egyaránt.

– Ki mondtad a nevét – döbbent meg Hermione.

– Látom sikerült leszűrni a lényeget – jegyezte meg szarkasztikusan Piton, mire mindketten felnevettek, de keserű volt az a nevetés, az a fajta, ami megtöri a legkomolyabb pillanatokat, mégsem hoz megnyugvást. – Gyere! – kérte a férfi miközben felállt, és a kezét nyújtva felhúzta a nőt.

– Ideje lenne pihenned. Túl sokáig tartottalak fel – mondta Hermione, miután letörölte az arcáról a könnyeket.

– Valóban későre jár. Akkor holnap reggel találkozunk – búcsúzott a férfi, miközben kinyitotta az ajtót volt tanítványának.

– Jó éjt, Perselus! – Hermione az ajtóban állva küldött egy utolsó mosolyt a férfinak, majd elszaladt, mielőtt a férfi reagálhatott volna arra, hogy a keresztnevén szólította.

– Szép álmokat, Hermione! – felelte Piton, de a hangja szinte csak suttogás volt.

A szobája felé sétálva Hermione rádöbbent, hogy az életben néha elég, ha egy, csupán egyetlen egy ember feloldoz a bűneink alól, és ez felér egy lelki megtisztulással.

5. fejezet

Az angyal és a szirén harca

Piton néhány órával később az ágyán feküdt, és jobbra-balra hánykolódott a fájdalomtól. A sebe a gyógy- főzetek ellenére is elfertőződött, Voldemort olyan átkot használt, ami ellen nem volt gyógymód. Persze miért is kínozna meg úgy valakit, hogy utána könnyedén felépüljön? Logikus. A teste verejtékben úszott, minden egyes lélegzetvételnél tüzet tudott volna köpni.  Korábban eszébe jutott, hogy szólnia kéne valakinek, de arra a következtetésre jutott, hogy Hermione sem tehetne semmit azon kívül, hogy nézi, ahogy szenved. Ezt pedig Piton semmi esetre sem akarta. Éjfélre már ereje sem lett volna, hogy felemelje a pálcáját, és üzenetet küldjön. A láz kezdte legyűrni, és csak abban reménykedett, hogy hamarosan elveszíti az eszméletét, és akkor legalább nem érzi a fájdalmat. Erre a fajta megváltásra még egy órát kellett várnia, akkor azonban elemi erővel szippantotta magába a sötétség.

Hirtelen elmúlt az addig kínzó fájdalom, minden elcsendesült, békésen feküdt, és azt kívánta bárcsak így maradhatna örökké. Talán meg sem moccan, ha meg nem hallja azt az ismerős hangot, ami a nevét ismételgeti.

– Perselus! Pers! Gyere – hívogatta az édes hang.

Piton erőt vett magán és kinyitotta a szemét. Körülötte nem volt semmi, szó szerint, mintha egy üres szobába érkezett volna, ahol még falak sem voltak. Azon gondolkozott, hogy vajon a végtelenségig tudna e sétálni ezen a helyen. Felállt, mielőtt azonban jobban belemerülhetett volna a hely tanulmányozásába a hang újra megszólalt.

– Perselus! – Ezúttal szinte szigorú volt a hang, mintha a gazdája mérges lenne, amiért nem figyel rá.

– Ki vagy? – kérdezte Piton, miközben körbe-körbeforgolódott, míg végül megpillantotta a hang forrását. Egy vörös hajú nő sétált felé, földig érő fehér ruhában, hajában liliommal. – Lily – nyögte ki a férfi döbbenten hajdani szerelme nevét. El sem akarta hinni, hogy tényleg ő az. Merlin nagyon kegyes, ha a bűnei után is beengedi őt a mennyországba, ráadásul Őt küldi érte. Bár Lilyvel a pokolba is boldogan menne.

– Hiányoztam? – kérdezte hamiskás mosollyal a nő.

– Ó, Lily. Bárcsak elmondhatnám, hogy mennyire… mennyire sajnálom. Én bármit megadnék azért, hogy visszapörgethessem az időt, és… megmentselek. – Piton már csak néhány lépésnyire állt az égi tüneménytől, a tekintete valósággal magába itta a nő látványát.

– Semmi baj. Vége. Vége van Perselus. Nem kell többet szenvedned. Leróttad a tartozásod – suttogta a megnyugtató szavakat Lily. – Pihenhetsz. Itt béke van. Boldog lehetsz. Nincs több idióta tanítvány, sem buzgómócsingok. – Önmagát is meglepte Perselus azzal, hogy nem érzett megkönnyebbülést e szavak hallatán, pedig évtizedek óta erre várt.

– De, a háború. A Sötét Nagyúr még él – magyarázta a férfi zavarodottan.

– Nem a te dolgod legyőzni őt. A fiam majd megteszi – mondta a nő és hangjában büszkeség csengett.

Pitont hirtelen elfogta az az érzés, hogy valamit elfelejtett, vagy valakit. A mellkasában egy furcsa, megmagyarázhatatlan nyomás keletkezett, nem olyan, mint a sérülései után, sokkal inkább, mintha a lelkét szorongatták volna. Az első gondolata az volt, hogy mégsem a mennybe jut, Merlin most jött rá, hogy micsoda sötét bűnöket követett el. Ekkor azonban meghallott egy másik hangot, ami nem Lily felől jött. Ez a hang is a nevén szólította, de sokkal halkabb volt, mintha valahonnan nagyon messziről hívná őt.

– Nos, mire vársz Perselus? – kérdezte közben Lily. – Gyere velem. Tudom, hogy mindig is erre vágytál. – A nő kezdett egy szirénhez hasonlítani, aki csalogatja az arra tévedőket.

Piton újra meghallotta a másik hangot. Hiába állt előtte Lily Evans hófehér ruhában, mégis megesküdött volna rá, hogy a másik hang egy angyalé. Az angyal szomorú volt, sőt talán sírt is, és őt szólongatta.

– Te is hallod? – kérdezte hirtelen a nőtől, aki láthatóan ingerült lett.

– Nem tudom, miről beszélsz. – Lily vörös haja, mintha megtelt volna elektromossággal, ezerfelé szállt. – Miért húzod az időt, Pers? – A régi becenév hallatán, valami megmozdult a férfiban. Kit érdekel a másik hang? Itt van Lily, és hívja őt, hogy menjen vele a mennyországba. Miért tétovázik? Jól mondta volt kedvese, mindig is erre vágyott.

Az angyal egyértelműen zokogott. Ez valamiért zavarta Pitont. Egy angyalnak nem volna szabad sírnia. Talán miatta sír. Bárcsak megvigasztalhatná, de neki mennie kell, követnie kell Lilyt. A nő távolodni kezdett, kezét előrenyújtva lépkedett, Perselus pedig elindult a nyomában, nem hallott senki mást, csak Lilyt, aki hol énekelve, hol csak a kezével hívogatta magához, miközben vörös hajtincsei tekergőztek az arca körül. Hátrafordult, de kettesben voltak, épp úgy, mint korábban. Lily éneke abbamaradt, csönd vette körül. Az angyal már nem sírt.

Epilógus

5 évvel később

Hermione Granger szokásos vasárnapi bevásárlását végezte az Abszol úton. Kilépett egy üzletből, lezsugorította szatyrait, majd a zsebébe rejtette őket, közben pedig azon gondolkozott, hogy mindent megvett-e, ami az ebédhez szükséges. Annyira elkalandoztak a gondolatai, hogy észre sem vette, de lábai a Szárnyas vadkan irányába vitték. Megállt a fogadó előtt, és eszébe ötlött, hogy bemegy köszönni Aberforth-nak, végül úgy döntött, majd máskor. Minden egyes alkalommal, amikor ott járt, felrémlett előtte az az éjszaka…

Félhomály volt a szobában, csak az éjjeliszekrényen világított egy gyertya. A férfi izzadtságban fürödve rángatózott az ágyon. Egyre gyakrabban kiáltott fel a fájdalomtól, és ő semmit sem tudott tenni. Időnként elvesztette az eszméletét, akkor lázálmok gyötörték szerelmét. Hermione ült az ágy szélén, egyik kezével törölgette Perselus homlokát egy hideg vizes kendővel, másik kezével pedig a férfi kezét fogta.

– Maradj velem! Kérlek, Perselus, maradj velem! – könyörgő szavai nem csillapították kedvese fájdalmát. – Perselus, maradj velem! Szeretlek – ismételgette zokogva a nő.

Amikor a remegés alábbhagyott egy pillanatig azt hitte, végleg elvesztette őt, de akkor megszólalt. Hangja gyenge volt, Hermione eleinte alig értette, amit mondott.

– Nem lehet, még nem… vissza kell mennem… Hermione… angyal vagy. – A szaggatott mondat lassan összeállt, és a nőnek ezúttal a boldogságtól szöktek szemébe a könnyek.

– Itt vagyok – suttogta, miközben végig simított a férfi fekete tincsein, amik az izzadságtól a homlokához tapadtak. – Itt vagyok.

Az emlék hatására Hermione szemét elfutották a könnyek. Épp elfordította a tekintetét a fogadótól, amikor meghallotta a férje hangját.

– Hermione! Már mindenhol kerestünk. Indulnunk kéne, Dora éhes. – Egy fekete ruhás férfi közeledett az utcán, kezét egy három év körüli kislány szorongatta.

Látványuktól Hermione arcán széles mosoly jelent meg, elűzve szívéből a fájdalmas emlékeket.

– Képzeld anya, apu megengedte, hogy kapjak egy cicát – lelkendezett a leányzó. – Megígértem, hogy vigyázok rá, és én fogom etetni – jelentette be büszkén.

– Nymphadora Piton, mit gondolsz, megérdemled a kiscicát? – kérdezte tettetett szigorúsággal az anyja, mire a kislánya arcán töprengő kifejezés jelent meg, a kezével, pedig virágos szoknyáját gyűrögette.

– Igen! – vágta rá végül határozottan Dora.

– Rendben, akkor holnap délután elmegyünk, és veszünk egyet – egyezett bele Hermione a férjét nézve.

– Angyal vagy – súgta neki szerelme bársonyosan mély hangján, a két szó hallatán felesége fülig pirult.

Hermionénak nem volt szüksége nagy szerelmi vallomásokra, ez a szó hozta el annak idején számára a megváltást, és kedvese az-óta is így fejezte ki érzéseit nyilvános helyen.

– Gondolkoztál már rajta, hogy mi lesz a neve? – kérdezte a lányát, hogy leplezze zavarát.

– Csámpás – közölte Dora diadalittas mosollyal az arcán.

Hermione újból elérzékenyült, azon a napon már másodszor, így átfutott az agyán, hogy ismét babát vár. Sosem mesélt a kislányának gyerekkori kedvencéről, aki a csata során vesztette életét.

– Minden rendben? – kérdezte Perselus a feleségét, aki mindkét karjával átölelte őt, és arcát a vállába fúrta, hogy elrejtse könnyei.

– Igen, minden a lehető legnagyobb rendben – húzódott el mosolyogva Hermione, mivel a kislányuk megirigyelte az apját, és komoly erőfeszítésekkel igyekezett az anyjához bújni.

– Menjünk haza! – indítványozta Hermione, miközben egyik kezével megfogta Dora kezét. A kislány másik kezét Perselus tartotta, összenéztek és szemükben játékos fény csillant, mindketten egyszerre emelték fel a lányukat, aki az ismerős játék hatására felkacagott.

Dora elrugaszkodott a földtől, és a szülei a karjánál fogva hintáztatták, amikor a kislány lába újra a talajon volt, hangosan nevetett. Így sétáltak végig hármasban az Abszol úton. Hermione eközben arra gondolt, hogy az életében végre minden tökéletes.

*VÉGE*

Szavazás

Amennyiben, ez lehetséges, egy rövid (1-2 mondatnyi) szöveges magyarázatot fűzzetek a pontokhoz, hogy az írók láthassák, mire kapták az adott pontszámot! A hozzászólásba másold be, a kategóriákat, és írd oda a pontszámaidat. 

Stílus

A történet olvasása közben mennyire találtad az író stílusát élvezhetőnek, kiforrottnak és gördülékenynek?

0-5-ig pontozható

Kulcsok Felhasználása

A választott kulcsok felhasználását mennyire találtad ötletesnek, egyediknek? FIGYELEM! Ez esetben a "karakterek" pont alatt csak azt kell figyelembe venni, hogy mennyire felelt meg a felhasználási feltételeknek.

Karakter: 0-5-ig pontozható

Helyszín: 0-5-ig pontozható

Varázstárgy: 0-5-ig pontozható

Fogalom: 0-5-ig pontozható

Titkos kulcs: 0-5-ig pontozható

Cselekmény

A leírt történetet mennyire találtad fordulatosnak, eseménydúsnak, izgalmasnak?

0-5-ig pontozható

Szereplők

A történet főszereplőinek és mellékszereplőinek mennyire sikerült megragadni a személyiségét, és azt átadni az olvasóknak?

0-5-ig pontozható

Szubjektív vélemény

Téged személyesen, abszolút szubjektíven mennyire fogott meg a történet?

0-5-ig pontozható