Első történet: Délibáb

 Hermione hazautazik Ausztráliából, és meglátogatja az esküvőjére készülő Harryt...

Korhatár: 12
Kulcsok: Harry Potter, Godrick’s Hollow, Edevis tükre, tűz (min. kétszeri felhasználás), gyomirtás
Kategória: dráma, romantika JOGOK: J. K. Rowlingot illetik, valamint az általa felhatalmazott társaságokat. Én csak a szórakozás kedvéért írok az általa kitalált világról és szereplőkről.
Figyelmeztetések: Angst
Leírás: Hermione hazautazik Ausztráliából, és meglátogatja az esküvőjére készülő Harryt.
Megjegyzések:
 1. A 7. kötet eseményeit lazán kezeltem, az epilógust nem vettem figyelembe.
 2. A novella cselekménye a végső csatát követő évben, egy nyári napon, alig néhány óra alatt játszódik.

DÉLIBÁB

Arra számítottam, hogy megváltozott. Magasabb lett, erősebb, vidámabb, érettebb. Hogy szakállat növesztett, vagy befestette a haját valami rémes, hozzá nem illő árnyalatra, hogy ezzel is csökkentse annak esélyét, hogy valaki felismeri őt Roxmortsban vagy az Abszol úton.

Ám Harry épp olyan volt, amilyennek utoljára láttam, szinte pontosan egy évvel ezelőtt. Aznap farmert viselt, zöld pólóval és keserédes mosollyal. Az Odú kertjében álltunk, Fred temetése után néhány héttel, és mindenki próbált úgy tenni, mintha nem látnánk Molly könnyeit, nem hallanánk George furcsán félbe maradt mondatait, és nem éreznénk üresebbnek, halkabbnak a Weasleyk otthonát. Sütött a nap, Ginny haja versenyt ragyogott a Harryre villantott mosolyával, Fleurék célozgattak arra, hogy nemsokára kisbabát szeretnének. Nem köszöntem el tőlük végül, képtelen lettem volna sírás nélkül búcsút mondani. Amikor beléptem a házba, hogy a kandallón keresztül távozzak, még elkaptam Ron furcsán együtt érző tekintetét. Nem tudtam, mit jelent. Nem akartam tudni.

Ausztrália forró, könyörtelen, feledhetetlen kontinens. A szüleim visszanyerték az emlékeiket, a lányukat, és bár talán erre nem vágytak, megkapták a lányuk milliónyi problémáját is. Napokon át csak sírtam, szótlanul bámultam rájuk, és egy fotelben összekucorodva néztem a kerítés mentén végigfutó, vörös homokos földutat.

Hiányzott Anglia, hiányzott a Roxfort, de a legjobban Ron és Harry hiányoztak. Mégsem tértem vissza, és mivel ők sosem álltak buzgó levelezőpartner hírében, egy idő után a postás biciklijének csengőjére sem dobbant meg a szívem. Tudták a címemet, ahogy én is tudtam, hogyan érhetem el őket baglyok nélkül. Mégis hagytuk, hogy néma csend ereszkedjen közénk. Én az utazásra, a megváltozott körülményekre fogtam, ők ki tudja, mire.

Most mégis itt voltam, a faluban, ahova nem terveztem újra ellátogatni, ahol egyszer már majdnem meghaltam. Godrick’s Hollow akár a világ bármely pontján is lehetett volna. Hiába élt itt a varázsvilág hőse, hiába állt a főtéren a családi szobor, a lakók nem foglalkoztak Harry Potterrel. A felnőttek jókedvűen beszélgettek, miközben a főutcán sétáltak. A gyerekek egymást kergették, hangosan sikongatva. Néhány anyuka próbált olykor rendet teremteni köztük, de a lusta nyári nap enyhített még az ő szigorukon is. A férfiak az árnyékban ülve vajsört kortyolgattak, egy csapatnyi fiatal boszorkány pedig kuncogva lépett ki a talárszalonból, megcélozva a szomszédos fagylaltozót.

Harry a kertben guggolt, a növényekkel babrált. A farmerje térdén lyuk, és talán még a zöld póló is ugyanaz volt. A szemüvege az orra elejére csúszott. Kézfejével feljebb billentette, tenyerét a nadrág szárába törölte, majd felegyenesedett. A nyögéséből ítélve hosszú ideje lehetett már egy helyben.

– Ha virágot akartál szedni, hogy azzal fogadd a hazatért világjárót, akkor kicsit elkéstél – szólaltam meg szándékos könnyedséggel.

– Hermione! – kiáltott fel lelkesen.

Sietve a kertkapu felé indult, és még oda sem értem a kerítéshez, ő már előttem állt. A torkomba gombóc szökött. Át akartam ölelni, de valami visszatartott. Az egymástól külön töltött év mégsem múlt el nyom nélkül.

Végül hagytam, hogy esetlenül átkaroljon, és meglapogassa a hátam. Utáltam, hogy Ron-ölelést kapok.

– Ron megígérte, hogy ír neked, de annyi dolga van, nem mertem bízni abban, hogy időben megkapod az üzenetét. Féltem, hogy végül nem érsz ide – hadarta kipirulva.

Akkor miért nem írtál te magad?

– Nem hagyhattam ki a nagy alkalmat – feleltem. Az ajkam majd’ szétrepedt a gondtalan mosolytól. – Esküvő, nahát! Ti aztán nem vesztegetitek az időt. Ginny alig végzett az iskolával, és máris tisztességes asszonnyá teszed.

Harry megvonta a vállát, és szégyellős pillantást vetett felém.

– Tudod, hogy van ez – magyarázta. Nem, nem tudom. Áruld el! – A dolgok csak úgy megtörténtek. És Ginny mindig is ezt akarta: esküvőt, családot. Én is erre vágytam.

Nyeltem egyet, és úgy döntöttem, maradok a semmitmondó hümmögésnél.

– Karácsonykor jegyeztük el egymást – folytatta. – Azt hittük, te is hazajössz. Ron levele odaért időben, nem?

– Megkaptam, de sajnos nem jöhettem. A szüleim a város szélén laknak, és a környéken bozóttűz tört ki. – Olyan képet vágott, mint aki először hall erről. – Ron nem mesélte? Napokig tartott a mentés, kiköltöztették őket, még azt sem lehetett tudni, hogy a házuk megmarad-e.

– Említette, de a részletekbe nem ment bele. Borzasztó az ilyesmi, és rettentően veszélyes. Örülök, hogy végül nagyobb kár nélkül megúsztátok. – Harry hangjából megkönnyebbülés csendült, nyoma sem volt neheztelésnek.

A forró és könyörtelen kontinens engem is megváltoztatott, és képtelen lettem volna akkor veletek ünnepelni. Egy kitalált tűz tökéletes kifogás: hihető, ellenőrizhetetlen és senkinek sem árt.

– Akkor nem is nekem szedted a virágot? – kérdeztem pár perc múlva, amikor már túl hosszúra nyúlt a csend.

– Próbálom kiirtani a gyomokat. – Harry visszasétált az ágyások közé, én követtem. Letérdelt, sóhajtott egy nagyot. – Ginny rózsát akar. A létező összes színben. Molly idegrohamot kapott, amikor Ginny nem volt hajlandó egyetlen szín mellett elhatározni magát, vagy legalább kettőt kiválasztani, ezért Molly megkért, hogy ültessek minél többféle rózsatövet, hátha az utolsó pillanatban ráveszi a lányát a döntésre. Úgyhogy most a kert tele van tüskés fenevad bokrokkal – nevetett fel.

– A menyasszonyok előjoga, hogy minden kívánságuk teljesüljön.

Fogalmam sem volt, hány közhelyet leszek még képes felsorolni.

A kertre néző ablak függönye meglebbent, ám akárki is volt a házban, nem jött ki.

– Szép a ház. Nem is tudtam, hogy felújítottad. – Arra gondolj, hogy ebben a házban éltek a Potter szülők. Ne arra, hogy a szomszédban kis híján felfalt egy óriáskígyó. – Mikor találtad ki, hogy ideköltözöl?

– Emlékszel még, amikor itt jártunk…? – Elharapta a mondatot, rajtam félelemmel vegyes szomorúság zúgott át. Emlékeztem.

– Mindenesetre igazán szép lett. – Sürgősen találnom kellett egy új dicsérő jelzőt. És Harry arckifejezéséből ítélve a lelkes mosolyom sem volt túl hihető.

– A telek ugyanaz, de a házat le kellett bontani. A majdnem húsz évvel ezelőtti támadás, és a védőbűbájok nélkül bekövetkezett korhadás együtt sok volt neki, egyetlen téglát vagy padlólécet sem lehetett megmenteni. Nyom nélkül tűnt el a régi ház. – Felsóhajtott, néhány pillanatig mélyült a csend. – Újat építtettem, de Ginny nagyobbat akar – vonta meg újra a vállát. – És meg is értem, az emeleten csupán három szobát tudtunk kialakítani.

– Friss házasoknak ennyi is elég, nem?

– Néhány évig szeretnék itt maradni. Utána majd meglátjuk.

Amikor már gyerekeitek lesznek. Amikor már a három szoba is kevés lesz a milliónyi apró Weasley-Potternek.

Kesernyés íz szökött a számba, Harry visszahajolt a rózsáihoz. A függöny újra lebbent, én pedig rájöttem, hibát követtem el azzal, hogy visszajöttem. Túl sok az egy év. Már semmi keresnivalóm nincs itt.

– Ron holnap érkezik – hallottam meg újra Harry hangját. – George elengedte őt erre a két napra. Charlie csak a szertartás előtt pár órával fog befutni, akkorra kapott zsupszkulcsot. Molly persze harci lázban ég, és oda-vissza hoppanál az Odú és a Rózsalak között.

Az út túloldalán levő házakat figyeltem. A kertkapu előtt álló hatalmas tölgyfát. A lábam előtti hangyabolyt. Bármit, csak nem a rózsákat.

– Így nevezted el a házadat? – nyögtem ki.

– Tudod, szerettem volna nevet adni neki – sóhajtotta. Tudom. – És ha már beterít minket a sok virág…

– Kedves név. Bár talán elő kellett volna kapnod megint a mágiatörténet tankönyvet, hátha abban rábukkansz egy különlegesebbre.

Mint Hedvig esetében. Inkább nem mondtam ki.

– Van új baglyom – folytatta a néma gondolatmenetemet. A szája sarka megrándult. – Akkor… szóval, utána sok dolgot kellett intéznem, és nem kérhettem kölcsön örökké az egyik Weasley madarat. Úgyhogy Ginny vett egyet nekem a születésnapomra.

Vajon csak én hallottam az élt a hangjában? Nekem eszembe sem jutott volna baglyot venni a születésnapjára. Igaz, a végén egy üdvözlőlapon kívül mást sem küldtem neki. Túlságosan lekötött, ami Ausztráliában történt.

– Kedves ötlet – feleltem. Kedves és szép. Mintha nem ismernék több szót.

Felállt, kinyújtózott. Leporolta a tenyerét, ráncolta a homlokát, végül a pálcájáért nyúlt.

– Ültettem néhány rózsatövet a temetőben is. Elkísérsz? – fordult felém immár tiszta kézzel és halvány mosollyal.

– Persze, jólesik a séta. – Anglia nyarának egyik legforróbb napján, tizenkét órás utazást követően, éhesen és szomjasan. Miért is ne akarnék sétálni egyet a sírok között?

– Hozzak ki neked is innivalót? – kérdezte, ahogy a ház bejárata felé indult.

– Jeges teát, ha van.

– Az mindig van. – Vigyorgott, és eltűnt az ajtó mögött.

A néhány perc alatt, míg egyedül álltam a kertkapuban, azon töprengtem, vajon mennyire számítana illetlenségnek lelépni szó és elköszönés nélkül. Újra. Két nappal az esküvő előtt. Szorosabbra húztam a hajamat összefogó szalagot, és megmarkoltam a vállamon lógó kistáskám csatját. Ha egyszer elnézték, most sem haragudnának meg érte, ugye? Több étel jut Ronnak, több rózsa Ginnynek. Harry pedig elégedetten él majd a virágokkal körülvett házában, és eszébe sem jutok.

Görcsbe rándult a gyomrom.

Nem mehetek el.

Nem maradhatok itt.

A kezem a kertkapu billenő zárjára siklott, és tettem egy óvatos lépést. A házból női kacagás hallatszott, boldog, magabiztos nevetés. Léptem még egyet, és máris a kapu túloldalán álltam. Hátranéztem a vállam felett, a ház ajtaja még mindig zárva. Leszegtem a fejem, és elindultam.

Nem jutottam messzire, néhány méter, és felharsant a hátam mögött a kiáltás:

– Várj, hova mész? – futott Harry utánam.

– Csak árnyékosabb helyet próbáltam keresni – intettem bizonytalanul az utca főtér felé eső végén, egy sátoros tetejű kávézó felé.

Harry a kertkapu mellett álló, terjedelmes lombú fára pillantott, majd újra rám, de nem tett megjegyzést. Átnyújtott egy üveget:

– Mégsem vághatunk át a falun pohárral a kezünkben – tette hozzá, magyarázatképpen.

Míg a temetőbe értünk, Harry a faluról, a lakókról és a közös ismerőseinkről beszélt. Elmondta, kivel mi történt, én pedig szép lassan összeszedtem magam, és képes voltam elvonatkoztatni a saját problémámtól. Harry hangja kellemesen zsongott a fülemben, madarak daloltak a fán, és bár zsúfoltnak nem volt mondható a település, utunkon végigkísért mások lépteinek, beszélgetéseinek zaja.

A sírok között Harry magabiztosan haladt, látszott, hogy csukott szemmel is képes lenne odatalálni a szüleihez. Míg ő letette a földre maga mellé a teával teli üveget, és azonnal nekilátott a virággondozásnak, én a sírokkal szemben álló padra telepedtem, és néztem, ahogy ő dolgozik. Néha kortyoltam a hideg italból, néha csak a támlának döntöttem a fejemet, és elképzeltem, milyen lenne, ha nem most, nem emiatt utaztam volna haza.

– Mesélj a Roxfortról – kértem.

Semleges téma, ebből baj nem lehet. És valóban érdekelt, mi történt a kastéllyal. A levelekből nem derült ki sok, Ron főleg a családi ügyekre és a varázsvicc boltra szorítkozott. Bár az utóbbi hónapokban feltűnően sokat írt Lunáról. Kíváncsi voltam, az esküvőre is vele jön-e.

– A munkálatokkal idén tavaszra végzett az erre szakosodott máguscsapat. Az eredeti tervek alapján dolgoztak, és nagyjából sikerült is megőrizniük a régi formát, de a légkör már nem ugyanolyan. – Mereven maga elé bámult, ajka lefelé görbült. – Van, amit nem lehet helyrehozni. A folyosók világosabbak a több ablak miatt, amit a hiányzó portrék és a szétrombolt falak helyén építettek. Hiányzik az egyik torony, ahol Fred… lezárták azt a részt, és talán pár év múlva újra nekilátnak. Most még a kastélyba épített mágia túl instabil ahhoz, hogy ekkora épületrészen dolgozzanak.

Ha vidámabb témára vágytam, ennyi erővel szóba hozhattam volna az Azkabant is.

– De azért a tanév elkezdődött, és be is fejeződött rendben, nem? – kérdeztem, a lehangoló hírek jó oldalára koncentrálva.

– Persze – bólintott, és újra a földbe túrt. Nem nézett rám. – Ginnynek borzasztó nehéz volt visszatérni oda, és szerette volna, ha vele tartok. De én nem… McGalagony is behívatott az irodájába, és félórán keresztül magyarázott a vizsgák fontosságáról. Én meg csak hallgattam, és a háború, meg a gyilkosság fontosságán tűnődtem. Még azt is említette, hogy számít rám később tanárként, ha kedvem lesz hozzá. Ezzel majdnem elérte, hogy újra diák legyek. Szerettem a DS-t. Az még… az jó volt.

– Én Sidneyben tettem le a RAVASZ vizsgákat. – Ronnak megírtam, de ki tudja, Harrynek említette-e. – Mind a kilencen átmentem.

– Okos lány vagy, Hermione, ez nem újdonság – mosolyodott el. – És eldöntötted már, mivel akarsz foglalkozni? Maradsz odakint, vagy hazaköltözöl?

Most már biztos, hogy Ron nem olvasta fel neki a leveleimet. Kétszer is írtam erről.

– Az ottani egyetem minden évben meghirdeti az aktuális kutatási programokat. Jelentkeztem a bűbájtanira, és fel is vettek. Elvarázsolt tárgyakat fogok tanulmányozni, mint például a láthatatlanná tevő köpenyek, az időnyerők, merengők. Bár eleinte valószínűleg csak nefeleddgömbök közelébe engednek majd.

Harry felegyenesedett, és érdeklődve figyelt.

– Mit szólnál Edevis tükréhez?

Zavartan bámultam rá.

– Az elveszett, nem? Úgy hallottam, nem találták meg a csata után.

– Az újjáépítés vége felé, egy apró kamrában bukkantak rá. A szakértők szerint tökéletesen működik.

Ez volt aznap az első jó hír, amit hallottam.

– Látni szeretném – közöltem. – Hol van most? Hozzáférhető? A minisztérium őrzi, vagy még a Roxfortban van? Tanulmányozza már más is? Itt is indítottak kutatási programokat? Szerinted hajlandóak lesznek együttműködni az ausztrálokkal?

– Hé, Hermione, lassíts! – nevetett fel. – A tükör még a Roxfortban van, az igazgatói irodában elzárva. McGalagony biztosan megengedi majd, hogy tanulmányozd. Ő is jön az esküvőre, akkor megkérdezheted tőle. És a minisztériumban bárkit képes leszel meggyőzni arról, hogy érdemes együttműködniük az ausztrálokkal. Nincs, aki ne tudná, milyen sok eszed van, és milyen hasznos, ha Angliához kötik azt a lenyűgöző intelligenciádat.

Nahát. Erre nem számítottam.

Elpirulva, kissé szégyellősen köszöntem meg a bókot, mire Harry csak legyintett, és olyasmit mormolt, hogy nyilvánvaló, meg hogy természetes.

– Bár a Misztériumügyi Főosztály néhány munkatársa vizsgálgatta a tükröt – tette hozzá elkomorulva –, én először nem voltam meggyőződve arról, hogy minden rendben van vele.

Felkaptam a fejem. Elromlott a tükör? Ez vajon hogyan befolyásolná a kutatásomat? Egy pillanatra elöntött a vágy, hogy én legyek a világhírű bűbájmester, aki megjavítja az ősi varázstükröt, aztán gyorsan ráeszméltem, milyen ostoba vagyok. Egy dolog vágyni a tudományos dicsőségre, és teljesen más, ha az ember reménytelen álmokat kerget. Én aztán tudhatnám.

– Először? – tértem a lényegre. – Mi történt?

– Ronnal együtt elmentünk megnézni. Kíváncsiság, nosztalgia, izgatottság – választhatsz. Úgyhogy tavasszal, április végén, ha jól emlékszem, Ron egyszer csak felbukkant az ajtóm előtt, és kijelentette, hogy aznap kinyomozzuk, mire vágyunk a legjobban. – A ráncok eltűntek a homlokáról, a vonásai ellazultak. Lehunyta a szemét, és halkabban folytatta: – Félhomályos szobát láttam, kandallóval, amiben égett a tűz. A kandallóval szemben széles kanapé, azon ültem, mellettem a feleségem, előttünk egy puha szőnyegen kisgyerek játszott. Nem hallottam, de tudtam, hogy elégedetten gőgicsél. Átkaroltam a feleségemet, ő közel hajolt hozzám, és a fülembe súgta, mennyire boldoggá teszem. Egyszerűen érzem, hogy így volt.

Most ő vörösödött el, én zavaromban újra kortyoltam. Nem sok maradt addigra a teából.

– És miből gondoltad, hogy hibás a tükör? – suttogtam.

– A tűz fénye megvilágította a nőt és a gyereket. – Kinyitotta a szemét, rám nézett, és úgy mondta ki: – A hajuk barna volt.

Felpattantam a padról, és egyetlen ugrással mellette termettem. Letérdeltem a földre, azt sem bántam, ha koszos lesz a ruhám. Kinyújtottam felé a kezem, és reménykedő tekintettel hajoltam közelebb. Az ajkamat bámulta. A csókjára vágytam. A csókra, amit először itt, Godrick’s Hollow-ban kaptam tőle, a kígyótámadást követően: sürgető, életörömmel teli, túlélők csókjára. Vagy a Ron hősies tavi kalandja előtti éjszakán kapott, „olyan jó, hogy velem vagy” csókra. Vagy arra, amivel a végső csata előtt néhány nappal borította az ajkamat és az egész testemet. Azon az éjjelen Ron a testvéreivel találkozott, Harry és én pedig hajnalig ébren maradtunk, roxfortos emlékeket idéztünk fel, majd összefonódtunk, szoros ölelésben, mint akik búcsúzni készülnek. Ron csak reggel tért vissza, addigra felöltöztünk, és úgy tettünk, mint akik nem szeretkeztek még alig egy órája is.

Bármelyik csók megtette volna.

Ám ő hátradőlt, majd felállt, és feszülten szólalt meg:

– Később persze kiderült, hogy tévedtem, rosszul láttam. A félhomályos szoba megtévesztett. A nő és a gyerek haja is vörös. Most már egészen biztos.

– Tessék? – kérdeztem kábultan.

– Ginny terhes – vágta oda élesen. – Jövő év elején kisbabánk születik.

Gratulálnom kellett volna, bíztató szavakat harsogni a várhatóan boldog családi jövőképükről, a leendő apró Weasley-Potter feltehetően bámulatos életéről, egészségéről és kviddicstehetségéről.

Vagy legalább megőrizhettem volna a maradék méltóságomat úgy, hogy némán visszaülök a padra, és úgy teszek, mintha nem vetettem volna rá magam Harryre.

Ehelyett a torkomba szökő epe öklendezésre késztetett, a szemem előtti karikák egyre homályosabbá és sötétebbé váltak, és az a zúgó hang a fülemben…

Amikor kinyitottam a szemem, a padon feküdtem, és Harry aggodalmas képpel hajolt fölém.

– Jól vagy, Hermione? Hozzak valamit? Szóljak Mollynak?

– Rendben vagyok – nyögtem ki.

– De te nem szoktál csak úgy elájulni. – Határozottan idegesnek tűnt.

– Egyszer előfordult már – feleltem krákogva. – Amikor Ausztráliába értem. A szüleim háza előtt. Képzelheted a jelenetet.

Ami valójában történt, azt úgysem találhatta ki. Egyik percben még a vörös homokos földúton álltam, ujjam a csengőn. A következő percben a kórházi ágyon ébredtem, a szüleim aggódó tekintetének súlya alatt. Remegő kézzel végeztem el ott és akkor a memóriahelyreállító bűbájt. Nincsenek rá szavak, micsoda felfordulás, kiabálás és sírás követte azt a percet. Nem sokkal később megjelent az ágyam mellett egy gyógyító, bájitalokkal, együttérző tekintettel.

– Megpróbálsz felülni? – kérdezte Harry. – Van még teám, idd meg!

Felültem, ittam. A zúgó hang helyét a „Ginny terhes” mondat vette át.

– Szóval apa leszel. Gratulálok. Ez csodás. Igazán, nagyszerű. Remek szülő leszel. És a kisfiad is tökéletes lesz.

Reméltem, hogy hihetőre sikeredett. Képtelen voltam ennél nagyobb lelkesedésre.

– Lányunk lesz – közölte Harry zavartan. – Miből gondoltad, hogy fiú?

Sajnálom, hölgyem, őszinte részvétem – mondta a gyógyító. – Az interkontinentális zsupszkulcs utazás nem tesz jót a terhesség korai szakaszában sem. A szervezete kimerült, és… 

Kábán bámultam az idős férfire, aki ezután arról magyarázott, hogyan került oda. Valamit a helyi szabályokról, miszerint minden mugli kórházban a Mágiaügyi Minisztérium által beállított bűbáj jelzi a felvett betegek mágiaszintjét. Fel sem fogtam, miről beszél. A kezembe nyomott néhány üvegcsét, én pedig ellenkezés nélkül nyeltem a bájitalokat.

Tudott róla egyáltalán, kisasszony, hogy kisbabát vár? – kérdezte. Némán pislogtam, az arcomon könnycseppek csorogtak. – Kisfiú volt – tette hozzá, amikor belátta, hogy válaszra nem számíthat tőlem. – Lehet még gyermeke. Ez csak egy szerencsétlen baleset.

Még akkor sem szólaltam meg, amikor a szüleim újra bejöttek a kórterembe. Visszanyerték az emlékeiket, a lányukat, és bár talán erre nem vágytak, megkapták a lányuk milliónyi problémáját is. Napokon át csak sírtam, szótlanul bámultam rájuk, és miután hazavittek a kórházból, hetekig egy fotelben összekucorodva néztem a kerítés mentén végigfutó, vörös homokos földutat.

Harry egyszer sem írt. Eleinte még Ron leveleinek aljára odafirkantott pár sort, később már csak üzent. Egy idő után én is már csak Ronnak címeztem a leveleket, és nem üzentem Harrynek semmit. Hagytuk, hogy néma csend ereszkedjen közénk. Én az utazásra, a megváltozott körülményekre fogtam, ő ki tudja, mire.

– Választottatok már nevet?

Illendő kérdés, nem? Inkább, mint az, hogy: miért ő, és miért nem én? Miért vörös, és miért nem vörösen csillogó barna?

– Nekem tetszik a Lily – mormolta. – Ginny még vár a döntéssel.

– Még a végén Rose lesz, a virágok miatt – próbáltam viccelődni. Nem jött össze. Harry továbbra is gondterhelten bámult rám.

– Biztos, hogy jól vagy? – kérdezte nyomatékosan.

– Igen. Csak hosszú volt az út. Zsupszkulccsal jöttem, majd hoppanáltam. – Elcsuklott a hangom, de folytattam. Most már úgyis mindegy. – És szokatlanul meleg van. Ráadásul ma még nem is ettem szinte semmit. Jobb lesz, ha visszatérek a szállodába, és lepihenek.

– Az jót fog tenni – bólogatott Harry. – És mindenképp ebédelj, amikor odaérsz.

Behívhatott volna a saját házába, ahol árnyék, kanapé, és Mollyt ismerve, egy hadseregnek is elegendő étel volt.

De nem hívott be.

– Rendben leszek, ne félj – álltam fel. – A rövid távú hoppanálás még megy.

– Akkor holnap találkozunk. – Harry is kiegyenesedett. A kezembe nyomta a saját teás üvegét, és elkísért a temető bejáratához. – Vigyázz magadra!

– Persze – feleltem könnyedén.

Még a Ron-ölelést sem bántam annyira. Mert már akkor tudtam, hogy aznap éjjel Ausztráliában újabb bozóttűz tör majd ki.

*VÉGE*

Szavazás

Amennyiben, ez lehetséges, egy rövid (1-2 mondatnyi) szöveges magyarázatot fűzzetek a pontokhoz, hogy az írók láthassák, mire kapták az adott pontszámot! A hozzászólásba másold be, a kategóriákat, és írd oda a pontszámaidat. 

Stílus

A történet olvasása közben mennyire találtad az író stílusát élvezhetőnek, kiforrottnak és gördülékenynek?

0-5-ig pontozható

Kulcsok Felhasználása

A választott kulcsok felhasználását mennyire találtad ötletesnek, egyediknek? FIGYELEM! Ez esetben a "karakterek" pont alatt csak azt kell figyelembe venni, hogy mennyire felelt meg a felhasználási feltételeknek.

Karakter: 0-5-ig pontozható

Helyszín: 0-5-ig pontozható

Varázstárgy: 0-5-ig pontozható

Fogalom: 0-5-ig pontozható

Titkos kulcs: 0-5-ig pontozható

Cselekmény

A leírt történetet mennyire találtad fordulatosnak, eseménydúsnak, izgalmasnak?

0-5-ig pontozható

Szereplők

A történet főszereplőinek és mellékszereplőinek mennyire sikerült megragadni a személyiségét, és azt átadni az olvasóknak?

0-5-ig pontozható

Szubjektív vélemény

Téged személyesen, abszolút szubjektíven mennyire fogott meg a történet?

0-5-ig pontozható